Fogalmam sem volt még a madarak szimbolikájáról, a Szentlélekről meg végképp nem - de ha a hatodik kerületben gyerek az ember, hamar megtanulja, hogy a galamb az fúj, piszkos, betegséget terjeszt, ne nyúlj hozzá.
 |
| Egy galamb a Vörösmarty tér díszkútján |
Mindez nem zavarta a Bajza utcai ház harmadik emeletén élő szomszédbácsit, aki a törött szárnyú szürke madarat egy papírdobozban szállásolta el a padlásfeljáró alatti lépcsőfordulóban. Hét éves lehettem, a galambot én cipeltem haza, anyukám elszörnyedt, hosszú magyarázat következett tébécéről, egyéb rémisztő kórságokról, amiket jó, ha most nem kapok el. A bácsitól jobban féltem egyébként. Nem csak mert bácsi volt, én meg kislány, hanem mert a Szondi utca és a Bajza utca sarkán álló kocsmába járt, egyszer épp oda igyekezve kopogtatott be hozzánk kora délután, hogy kölcsönkérjen tőlem egy zöld színes ceruzát. Meg is mutatta, miért. A nadrágján - zöld nadrág - lévő kikopott foltra mutatott, azt szeretné beszínezni, így mégsem mehet. Tényleg, láttam a kopást, engedelmesen hoztam a tolltartómból a zöldet. De nem a kopásra gondoltam, miközben a torkomban dobogott a szívem. Mert féltem, még jó, egy bácsi, aki kocsmába jár, ijesztő. Ennél csak a tetoválás volt ijesztőbb az alsó karján. A tetoválásról is csak azt tudtam, hogy azok valaki mások, akiknek ilyesmi van a bőrén, általában bűnözők, láttam is a trolin kapaszkodók, a Ligetben vasárnapozók közt nem egy kék tintával pontozott nyíllal átlőtt szívet, Szeretlek halálig feliratot a férfiak vállán.
A beteg galambot pártfogásába vevő bácsi karján számok voltak. Kattogott az agyam, vittem a zöldet, meg is kért, hogy segítsek beszínezni a kopást, de azt már nem akartam, leckét kell írnom, mondtam nagyokat nyelve a hazugságtól és a rettegéstől, és nagyon örültem, hogy nem erősködött tovább. Senki nem magyarázta el, hogy egyeztethető össze kocsma, zöld nadrág, galambápolás és az alkarra tetovált számok. Lehet, hogy nem is mertem megkérdezni. Azt hiszem, úgy éreztem, a bácsi a cinkosom lett a galamb meggyógyításában, én meg az övé a zöld cerkával, a lelkiismeretem mindenesetre az egésszel úgy, ahogy volt, nem tudott mit kezdeni. Hallgattam. A tetoválást évekkel később értettem meg, amikor a koncentrációs táborokról tanultunk az iskolában.
 |
| Noé kiengedi a galambot a bárkából - San Marco bazilika, Velence |
A galambhoz egyébként több köze lehetett a bácsinak, mint nekem, akkor is, ha én találtam meg. Túlélt egy kataklizmát, ami felért a vízözönnel, és a szivárvány színéből, amit megláthatott, amikor életben maradt, az a zöld, tényleg csak egy volt, igaz, az pont a reményé.
 |
| Keresztelő Szt. János megkereszteli Jézust a Jordán folyóban, akire galamb képében alászáll a Szentlélek. Mozaik az ariánus keresztelőkápolnából - Ravenna
Hogy ki volt Noé, és azt, hogy közel a szabadulás, onnan tudta meg, hogy a bárkából kiengedett galamb egy olajággal a csőrében repült vissza, nem is sejtettem, amikor az iskolában mindenféle úttörő-plakátokra békegalambot kellett festenünk - amiről csak annyit mondtak nekünk, hogy vége a háborúnak. Addigra már harminc éve vége volt, de annyit hallottam erről, hogy rendszeresen álmodtam azt, hogy egy pincében kuporogva katonáknak kötök sálat, vagy veszéllyel mit sem törődve szállítok nekik élelmet.
A Szentlélekről nagyi mesélt, de a galamb nem került szóba, szerintem örült, hogy az esti imát és a Miatyánkot meg tudta nekem tanítani. De ahogy Dédi rózsafüzére és a földszinti Józsa néni Szűz Máriás szentképei, ahogy az éjféli mise és az Ilikéék nyakában lógó kereszt - mindez homályos sejtelem maradt egy fátyol mögötti világról, ami annyira távol volt mindattól, ami az iskolában történt, mintha nem is létezett volna. Keresztelő Jánosról is egy szentkép kapcsán mesélt valamelyikük - melyikük? -, épp mintha mesét mondott volna. Szokatlan mese volt, és azt hiszem el sem tudtam képzelni, hogy valakinek nem egy mesében levágják a fejét. És hogy Jézus Isten fia volna? Hát akkor miért nem mentette meg azt a Jánost?
|
 |
| Galla Placídia síremlék - Ravenna |
Volt még egy megrázó élményem. A Gutenberg téren laktunk akkoriban. Újév reggelén néztem a kis teret a franciaerkély korlátja mögül. És akkor megjelent egy néni. Nejlonzacskóval. Maradék töltött káposztát szórt a körésereglő szürke galamboknak, beszélt is hozzájuk. Viszolyogtam a látványtól. Darált sertéshúst a galamboknak? Hol van ez a tiszta búzától?
De hát hol is vagyunk.
Mostanra valahogy összeállt. A bácsi is, aki megmentette a galambomat, nagyi és Ilike is, és a galambok is, persze. Ahogy visszatérnek a széllel a bárkába. Meg a lélek is belénk, ha el is hagy újra meg újra.
