CSENDÉLET 2. Kenézlő és az ország bánata

Mindenszentek elé szántam ezt a bejegyzést. 

Amikor azokra gondolunk, akik már nem lehetnek velünk.

De mára nem csak meghalt szeretteink hiányoznak. 

Hiányoznak innen az élők is egyre többen.

Az ember ilyenkor már tudja, hogy Sic transit gloria mundi, meg azt is, hogy semmi nem örök a nap alatt. Eltűntek már birodalmak, az etruszkok, egy csomó indián törzs,  eltűnt annyi mindenem és mindenkim nekem is már, hogy nem is győzném felsorolni.

Mégsem tudom úgy megírni ezt a bejegyzést, hogy - kínos, nem kínos -, ne lábadjon újra és újra könnybe a szemem. Ahogy az elmúlt években minden alkalommal, amikor az ország egy távoli településén szembe kellett néznem azzal, hogy egyre üresebbek a falvak, kihaltak a házak. Hogy aki tud odébb megy onnan, ahol nincs munkalehetőség, mert élni muszáj, és ha nincs legelő, odébb kell állni. 

Ebben a bejegyzésben főleg képeket osztok meg, az erről szóló szavakat inkább versbe írom, ha írom, mert azt, amit a pusztuló ország látványa kivált belőlem, és feltételezem, bárki másból is, egyszerűen nem akarom ezekbe a kopogó, egyszerű mondatokba beleírni.

Temetőket és házakat fényképeztem. Elhagyott zsidó és keresztény sírokat és elhagyott, összeomlásra váró házakat.

Szép temetőket és egykor szép házakat. Hogy legalább egy-egy fényképen megmaradjanak a verandák, az ablakkeretek, az üveges tornácok. 

A képek Kenézlőn készültek, ahol egy nagyon békés hetet tölthettem nyáron.

Az elhagyott zsidó-temető két sírköve.

A tiszta ég alatt az elhagyott sírok. A település azok közé tartozik, ahol a sírkertet nem hagyják elgazosodni. De hozzátartozók természetesen (Hogy írhattam le ezt a szót..., de nem javítom. Ezt írtam, mert akkor, amikor a hozzátartozók meghaltak, ez az iszonyat volt a természetes.) nem járnak a sírokhoz, mert nincsenek.

Olyan szép. És remélem, van, aki el tudja olvasni a feliratot.

Az elhagyott régi keresztény temető.

 Lassan a földbe süpped.

Egy elhagyott ház szépen faragott ablakkerete.

A szőlő még nem tudja, hogy a ház üres.

Meddig bírja még a fal, a pala?

Egy rózsaszín ház verandája. Mennyire jóleshetett egykor itt egy uzsonna. Hányan örülnének ma egy ilyen háznak?

Mi kell hozzá, hogy elhagyatottá váljon egy szecessziós ablak?

Üveges veranda az eperfa árnyékában. A növények pedig lassan beköltöznek a házakba.

Nincs erről több szavam. Csak nézzük a képeket.
Hátha van, hátha lesz valamilyen megoldás.

SÁRKÁNYOS CUKORTARTÓ A MÁRVÁNY UTCÁBAN

"A kék, aranyszegélyes, kínai sárkányos cukortartó, a kávézások dísze és Bözsi néni anakronisztikus képben olvadtak össze, igazi multikulturális kép volt. Anna, amikor Bözsi néni cukrot tett a kávéjába, úgy érezte, ennél nagyobb békésség már csak a paradicsomban lehetséges, ahol az oroszlánok együtt legelésznek a bárányokkal."

Borka zsákja, Hitel, 2011./3.

http://epa.oszk.hu/01300/01343/00111/pdf/EPA_01343_hitel_20110502-55765.pdf

   A minap írtam azokról a bizonyos jelző tárgyakról, amikből egy-egy marad minden szétszéledt nagycsalád tagjainál, őrizve az egykori ősotthon emlékét. A felsorolásban szerepelt egy cukortartó. Cukortartó általában véve. Példaképp. A valóságban létezett az anyai családot jelképező nem általában véve cukortartó is, a konkrét, kézzelfogható. Sötétkék kínai tűzzománc volt, kacskaringós rézvonalakkal, hasán körbekígyózó, egymást soha el nem érő két sárkánnyal. A negyvenes években készülhetett, és nagyszüleim becsben tartott kevés értéke közé tartozott. 

A cukortartó a Nagymező utcából Nógrádgárdonyba is velük költözött, amikor nagyapám ott lett orvos. A kis nógrádi faluban játszódó egyik novellámba évekkel ezelőtt bele is írtam. 

A pár nappal ezelőtti blogbejegyzés után az egyik unokaöcsémmel arról beszélgettünk, hova is lett vajon a mindannyiunk emlékezetében teljes részletességgel élénken élő tárgy.

Másnap a XII. kerületbe kellett szaladnom, pontosabban az Ugocsa utcai könyvtárba. Parkolni csak a Márvány utcában tudtam. Átlósan szemben azzal a házzal, amelyikben az ostrom alatt édesapám született. Kis, utcára nyíló régiségkereskedés gazdája álldogált a járdán az enyhe októberi napsütésben.

A kirakatban pedig ott volt a sárkányos cukortartó majdnem hű mása. 

Jó. Nem sötétkék, hanem türkiz, nem is annyira hasas, mint az a régi, de a minta és az anyagok tökéletesen egyformák. Megtorpantam. Na, de. Az esély? Erre? Hogy előző éjjel Ádámmal a cukortartóról, aztán meg a Márvány utcában? Régiségkereskedés kirakatára zsigerből odapillantok, csak futtában, hogy ne essek kísértésbe, de ez akármilyen sietős odanézés volt, földbe gyökerezett a lábam. 

De rendkívül szigorúan tovább mentem. Fegyelem is van a világon. Mármint ön. Aztán mára kikovácsoltam a tervet. A garázsba félretett rézváza hat rézkupicával épp jó lesz. Soha nem jelentett semmit, nem is értem, hogy került hozzánk. És ma visszaügettem az apám szülőházával szemközti régiségboltba. Hogy elcseréljem a rézvázát az anyai nagyszüleim cukortartó-testvérére.

És most itt van. Cukrot nagyjából nyolc éve nem teszek a kávémba, így cukortartót sem nagyon használok. De tökéletes lesz így üresen is. A semmi körül kígyózó, tűzőrző sárkányokkal.

A KORMOS CSENDÉLET MARGÓJÁRA

   Azt hiszem, minden család életében van egy ősotthon. Az ősotthon arra az időre tehető, amikor a család eléri egyszerre működni képes legszélesebb horizontját és több generáción átívelő vertikumát. Nos, a hevenyészett definíció után a lényeg. Anyai családom ősotthona a Nagymező utca egyik franciaerkélyes, háromszoba-hallos-cselédszobás lakása volt. Lépcsőházból nyíló bejárat, gangra nyíló konyhaajtó. Itt voltam gyerek néhány évig. A lakásban ekkor nagymamámon és az újszászi tüdőgyógyintézetbe ingázó nagypapámon kívül  édesanyám egyetemista öccse és húgai éltek párjaikkal. Meg persze mi. Vagyis jó sokan voltunk. 

   Egy ekkora család rendkívül biztonságos tér egy kisgyereknek. Mindig van valakinek ideje mesélni vagy beszélgetni, állandóan történik valami, állandó a vendégjárás. A konyhában nagyüzem, a sötétbordó gáztűzhelyen soha nem alszik el a tűz. Legalábbis mindig főz valaki. Nagyapám specialitása a szombat reggeli "ham & eggs" volt - így hívta mindig, nem sonkás tojásnak -, hajszálvékonyra szeletelte hozzá az angolszalonnát végtelen türelemmel. Nem sok részt vállalt a házimunkákban, de bizonyos dolgokat ő főzött meg nagy műgonddal. Például vasárnap délelőttönként a húslevest. Hogy azon az egy napon nagyi tovább alhasson. Hét közben ugyanis egyáltalán nem lehetett számítani nagyapámra, hiszen nem volt jelen. Ha a konyhában tevékenykedett, annyira alapos volt, hogy képes volt fehér ingben zöldséget vagy halat pucolni, és minden alkalommal makulátlan maradt a ruhája. Nagyi a hétköznapokat vitte, miközben ő is munkába járt. Azok közé a nők közé tartozott, akik szeretetüket nem az előállított ételek mennyiségével fejezik ki, sokkal inkább értett a figyelmes és értő hallgatáshoz. Kitartóan, megkérdőjelezhetetlenül, de látványos gesztusok nélkül szerette népes családját. A bejglisütéskor megmaradt tojásfehérjéből ezüstkenyeret és mogyorós habcsókot sütött. A habcsóksütés egyszerű mozdulatait ámulva lestem, varázslatnak tűnt, és bátorságnak is, ahogy ki-behúzgálja  a forró tepsiket a sütőből.

A család a hallban álló hatalmas, kihúzható étkezőasztalnál ült le a nagyobb ünnepeken, hófehér damaszt, tálak, rántott hal, majonézes krumpli, saláta - karácsonyi képfoszlányok.

Ahogy a kép is a nappaliban. A szürke váza a könnyű lepkevirágokkal.

   Nagyszüleim végül kisebbre cserélték az ősotthont, hogy gyerekeik lakáshoz jutását valahogy segíteni tudják. Azóta - ahogy ez már a nagycsaládoknál lenni szokott - sokfelé ágazott a fa,  a testvérek, unokatestvérek mind másfelé, az egyetlen ősotthont egy-egy tárgy jelképezi csupán. Fényképek, egy cukortartó, egy levesestál, a könyvek. 

Az egyik a jelző-tárgyak közül az a festmény volt, ami idén áprilisban, egy szokatlanul hideg tavaszi napon egy kályha-balesetben majdnem elpusztult. 

Megfolyt a festék, kormos lett és beszakadt a vászon. Csoda, hogy megmenekült, és az is, hogy a lepkevirágok szirmai majdnem megőrizték eredeti színüket.

Egy kedves művészettörténész ismerősömet kértem, segítsen restaurátort találni, hátha valamennyire 

helyreállítható a festmény. Még nem tudom, sikerül-e, reménykedem.

A Kormos csendélet (Élet és Irodalom, 2017./40.) című kisprózát e köré a kép köré írtam. A történet középpontjában szereplő festmény azonos a Nagymező utcai lakás falán évtizedeket töltő képpel. Az, hogy épp az ötvenedik születésnapom hetében került nyomtatásba ez a családi gyökereimet áttételesen, de bizonyos tekintetben közelről érintő szöveg - meglepetés. 

AZ ÁGY MELLETT BILINCSEK

   Az ágy melletti könyvkupacról megint. A tetején két könyv, ezeket olvasom felváltva egy hete. Az egyik egy ezeréves kiadású Rodin-életrajz, a másikra már megjelenése előtt spóroltam. A Jelenkornál a közelmúltban megjelent Mészöly Miklós-Polcz Alain levelezés, A bilincs a szabadság legyen.

A Rodin-monográfiát Rilke miatt vettem ki a budakeszi könyvtárból, és tulajdonképpen nem is érdemelne szót, ha ennek kapcsán nem leveleztem volna Camille Claudelről egy régi barátommal. A monográfiában természetesen szó esik erről a tragikus viszonyról, de meglehetősen tapintatosan, Rodin kétes szerepe a tehetséges alkotó súlyos depressziójában, az alkotástól örökre megfosztottságában kevésbé hangsúlyos. Arra pedig, hogy mekkora hatást gyakorolt a világhírű szobrászra Camille, még kisebb nyomaték kerül. Persze, tud az ember ezekről a híres és hírhedt nagy szerelmekről, az üstökös-ütközésekről, de mégsem eleget, mégsem elég alaposan gondol bele, hogy a legendává lett nagy kapcsolatok gyakran a pokol bugyrai. 

Az elképesztő tehetségű Camille Claudel francia szobrásznő alakját azóta, hogy harminc évet töltött  teljes elhagyatottságban egy elmegyógyintézetben, ahol aztán élete véget ért, számos film és regény megjelenítette. Legutóbb egyik legkedvesebb színésznőm, Juliette Binoche személyesítette meg a végtelenül igazságtalan sorsú művészt a Camille Claudel 1915 című Bruno Dumont rendezte filmben. 

De nem tudom, hogy harminc véső nélkül eltöltött magányos évet ábrázolhat-e bármilyen művészeti ág bármilyen tehetségű művésze. Talán egy szobor. Lehet, hogy csak azt tudná visszaadni a pusztulásnak ezt az elképesztő hosszú útját és csöndjét.

                                                                                                                     

                                                                                                                                                                                        

                                 Juliette Binoche a Camille Claudel 1915 című filmben

Ám vissza Rodinre. Erre a ma olyannyira elterjedt szóhasználattal egészen egyszerűen bántalmazó férfira. Aki művészetének rendelt alá minden emberi kapcsolatot, minden emberi testet, amelybe, akár az agyagba, beletúrt, ha vele kapcsolatba került, és akiben semmiféle kérdés nem merült fel avval kapcsolatban, hogy használhat-e egy másik emberi lényt céljai elérésére. A félanalfabéta gombvarrólánykában sem, akivel életét végigélte, és akit nem sokkal halála előtt végül feleségül vett. Neki talán elnézzük, hogy eltűrte a megalázást, az ütlegelést a zseni mellett. Nem valószínű, hogy személyiségének autonómiája azon a szinten lett volna, hogy kilépjen egy számára rengeteg szenvedést hozó, beteg kapcsolatból. De Camille? Ő beleőrült a szakításba, és abba, hogy megértette, egy lelkiismerettel nem rendelkező férfi használta nőiségét, tehetségét.

Camille Claudel és August Rodin

   Az utókor pedig idealizál. A nagy love storyk mindig izgalmasak a közönség számára. A nagy love storykon keresztül amúgy rengeteg kortöténeti adalékkal leszünk gazdagabbak. Miközben a műveltség álorcájában vájkálhatunk nagyjaink magánlevelezésében. 

   Így van ez Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésével is. Hogy a híres szerelmespár az egymásnak teremtett férfi és nő etalonja, a legenda már életükben is körüllengte őket. 

Hogy miért szereztem be a könyvet, ha minderről így vélekedem? Azt hiszem, Polcz Alaine miatt. Polcz Alaine egyetlen könyve az, amit ma is szeretek még, a Főzzünk örömmel! című szakácskönyv-szerűség. Többi írása egyszerűen idegesít. Az Asszony a fronton-t fontos dokumentumregénynek tartom, de szépirodalomnak nem. A Polcz Alaine körül lebegő mítosz már életében is zavart. Azóta is. 

Ez a nő idegesít engem - erre kellett rájönnöm az évek alatt. Idegesít, mert miközben elképesztő sors az övé, és mint minden szenvedés, az övé is tiszteletet parancsoló, van a lényében valami nem tiszta, túlkomponált és őszinteségnek maszkírozott őszintétlenség. Egyszerűen valami fals hang, ami karistol. A tűrése túlzás. A Mészöly Miklóssal kötött házasság a levelezés alapján úgy tűnik, már az első perctől fogva játszma. A megalázó kapcsolatból, az állandó megcsalatásból, lefokozódásból kiszakadni nem tudása már-már perverzió. És egy egészen másik korban, mint amelyben Rodin vagy Camille Claudel élt. Mert neki lett volna esélye a független, szabad és békés létre. 

Miért szerette jobban a mártíriumot, az erkölcsi tartásnak megrajzolt szörnyű kis megalkuvást?

Hogy a traumáját ismételgeti, pszichológusként pontosan kellett, hogy tudja magáról. És ha tudta, ha ismételte, még akkor sincs hozzá jogom, hogy megítéljem. De miért emeljük példává ezeket a sokévtizedes iszonyatokat? 

Hazug mítoszok dokumentumait olvasom esténként az ágyban. Hát bolond vagyok én?