MI JÁR A FEJEMBEN?

A fb szokta ezt kérdezni tőlem, de általában költői kérdésnek tekintem, és nem szoktam rá válaszolni.

Most mégis megpróbálok, bár nem gondolom, hogy a világ maga a Hyde Park, ahol mindenki elmondhatja büntetlenül mindazt, amit gondol, hogy ne szoruljon belé, hogy ne fojtsa el, ments Isten. De mégis, úgy tűnik, a világháló mégis az, és ha ez segít, akkor áldott legyen.

                                (http://judlorin.blogspot.hu/2009/11/i-love-london.html)

De hogy mindazt, ami a fejemben jár, kényszeresen megosszam a világgal, nem tudom elképzelni sem. Micsoda magányok fortyognak, bugyorognak ezen a felületen - néha, néha elképedek ezen, amikor időm védelmét félretéve belenézek a napi megosztásokba, és látom, hogy születésnapi torták, házassági évfordulók, első írásfüzetek, és ki tudja mi még kerülnek a nyilvánosság elé. Így aztán védem magam, mert előfordul, hogy a fejemben egy ideig semmi nem tud járni, belezsúfolódnak a közös nyaralások fényképei a menekültek fényképeivel együtt, és a megnyitott és elolvasott esszék, vélemények, kritikák, válaszok és viszontválaszok, és kavarognak. Soha nem látott mennyiségben és felbontásban áradnak a fejembe a világ eseményei, és még ki sem alakulnak róluk a saját gondolataim, máris tömegesen kapom mások gondolatait. Hihetetlen az események és a reflexiók egymásutánja, pedig meggyőződésem, hogy több időre lenne szükség, hogy az ember gondolhassa, amit gondol, hogy legyen a dolgoknak csendje és ideje.

Ezért lehet, hogy az írás mégiscsak szakma is meg felelősség is, nem egyszerű retorikai vagy más formai bravúr. Nem beszélve arról, hogy mostanra - rendkívül demokratikusan amúgy - mindenki véleménye azonnal olvasható, azoké is, akik soha életükben nemcsak nem írtak, de nem is olvastak semmit. Például Tóth Krisztinától. És tessék, a mai napom estéjébe, egész napos ügyintézések és vizsgálatok után hazaérve, belezsúfolódott a pitbull-vers körüli botrány. Az aggodalom egy kedves és kiváló költőtársért, és magunkért, mindenkiért. 

Félek a pitbulloktól, akkor is, ha ez előítélet, és azoktól is, akik a pitbullokat féltik egy verstől. A verset fel szoktam olvasni Szószövő foglalkozásaimon, mert jó vers, játékos, és mi mással lehetne legyőzni a félelmet, ha nem játékkal?

Úgy látszik, félelmes időket élünk, néhány napja írt Kiss Judit Ágnes az idegenektől és az agressziótól való félelmeiről remek esszét. (http://kissjuditagnes.blog.hu/2015/09/01/tudok_en_felni_magamtol_is)

És erre egy újabb tessék. A pitbullok védelmében megfenyegetnek egy magyar állampolgárt. Egy költőt. Megdöbbentő, hogy még mindig ekkora hatalma van a versnek. Hogy félteni kell az olvasókönyvtől is.

És miközben ez kavarog a fejemben - mert nem járhat benne semmi, szép, békés tempóban nézelődve a tájban -, arra gondolok, hogy hogy a csudába lehet mesekönyvet dedikálni a Pozsonyi Pikniken, miközben a pályaudvarokon a gyerekeknek nem elég a víz. Aztán arra, hogy biztos van, aki szerint ez példaszerűen demagóg gondolkodás, de én mégis elpirulok, miközben megosztom a dedikálás időpontját. 

Közben az is a fejemben jár, hogy mit mondok majd a holnapi felolvasáson, ha egy gyerek őszintén megkérdezi, mi történt az arcommal. Kalózhajóra gondoltam először, hogy azt mondom, igaz ügyért harcoltam, de most felmerült bennem, hogy a 4-5 centis műtéti sebhely akár egy kutyaharapás nyoma is lehetne. A kutyát persze magamban nevelgettem, mert ahogy Woody Allen pontosan megfogalmazta: "Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek." Jó, ezt most kivágták, csak annak nyomát őrzi a seb, hogy nem lehet nyom nélkül megúszni. Hogy nem lehet nem szembenézni az agresszióval.

És azzal, hogy vannak a pitbullok meg vannak, akik megpróbálják megmutatni, hogy kell legyőzni a félelmet - játékkal - , de a pitbull olyan, hogy ezért is megharagszik. Mert a pitbull szeretne kedves és aranyos lenni. De olyan kedves aranyos, akitől azért félnek. 

És az is a fejemben jár, hogy hogy fordulhat elő, hogy egy magyar költőt más magyar költőknek kell megvédenie a pitbull-tenyésztők haragjától. Teljes elmebaj. Miközben biztosan van mindenkinek jobb dolga is. Ha más nem, vigyen vizet vagy, matracot vagy pulóvert a pályaudvarokra. Ha nem akar mondjuk épp otthon felmosni vagy meglátogatni idős rokonait vagy felolvasni egy mesét a gyerekének, vagy sétálgatni a fák alatt a kedvesével. De nem. 

Mások nem Tóth Krisztinát támadják, hanem Esterházy Pétert, nem mondok mást, mert én is félek, féltek másokat, de van olyan magyar falu és város (több is, amelyiknek nem inge ne vegye magára), ahová Esterházy Péter könyveit még soha nem olvasott képviselők szerint nem tanácsos meghívni egy liberális írót. 

És közben a Példabeszédek is a fejemben jár: 

"A bölcsek nyelve ékessé teszi a tudományt,

a balgák szája pedig dőreséget bugyogtat." (Péld. 15, 2)

A MESTERSZAKÁCS KRUMPLIJA

– P. Horváth Tamással Norvégiában –

   E pillanatban a kedves olvasó még számíthat tejszínnel habart hercegnőburgonyára, blansírozásra és tűzdelésre, rafinált fűszervajjal való alufóliába bugyolálásra, esetleg a legújabb lila vagy rózsaszín fajták gombahabbal megbolondított vagy szuflírozott változatára.

De nem.

 P. Horváth Tamás azok közé a mesterszakácsok közé tartozik, akiknek zseniális megoldásai az egyszerűség jegyében születnek. P. Horváth Tamás, a bölcsész-mesterszakácsok csekélylétszámú halmazának tagja. Egyszerűbben szólva – és így kell szólnunk, ha hűek vagyunk hozzá – író. A Zsolnayak és Pécs szerelmes krónikása. A szerelmes jelző nem cizella, egyszerű igazság. Ahogy az a bizonyos krumpli is az volt.

   Mielőtt tovább csigáznám az olvasók kíváncsiságát és ízlelőbimbóit, elmesélem, hogy miféle forgandó szerencsének köszönhető, hogy együtt töltöttünk öt napot. Az Oslóban élő Dobos Éva műfordító szökkenő kedvű elméjéből kelt a gondolat: Magyar-norvég irodalmi és gasztronómiai fesztivált kellene rendezni Undredalban. Itt a közelben, egy fjord partján. 

Az ábrándot tett követte, és Éva társakra, írókra, színészekre, folkloristákra, népzenészekre és néptáncosokra lelt, akik szintén nem rettentek a hosszú úttól. Undredal magyar neve egy jókedvű telefonbeszélgetésben lett Tündérvölgy. Talán nem is kíván további magyarázatot, hogy egy magyar mesterszakácsnak, aki író, és Tündérváros címmel írt regényt (P. Horváth Tamás: Tündérváros. Zsolnay Miklós titkos élete, PRAE.HU - Palimpszeszt, 2014.), ott a helye Tündérvölgyben. A fesztivált – mint a kezdő fesztiválokat általában – jellemezte némi művészi összevisszaság, de a létrejövő alkotások minőségét mindez természetesen nem érintette. Mindenki mindenben részt vett – táncoltunk moldvait, árultunk tombolát, pucoltunk krumplit Kun Árpád vezetésével, és szeleteltünk két láda uborkát sajtszeletelővel (jelzem, fantasztikus megoldás, ha Norvégiában járunk, tekintettel arra, hogy arrafelé nincs uborkagyalu), a legnagyobb hős azonban a három napon át a mesterszakács keze alá dolgozó konyhalányt és magyar-angol nyelvű pincért alakító Hajdú László színész volt.

A fjord borzongató gyönyörűségeire a hely és az idő most nem alkalmas, de két norvég morzsát azért ideszórok a P. Horváth Tamás szalvétájára.

Undredaltól, azaz Tündérvölgytől nem messze legel a település 230 kecskéje. Tejükből a helyi sajtüzem készít különleges, lassú érlelésű keménysajtot. Efféle sajtüzemek más magas hegyek között is működnek, például az Alpokban. Arról viszont nincs tudomásom, hogy bárhol máshol a világon készítenének barna sajtot is. A barna sajt a takarékosság csodája. A sajtkészítés melléktermékeként létrejött írót nyolc órán keresztül főzik. Ezalatt az író besűrűsödik, és a benne lévő kecsketejcukor karamellizálódik. A végeredmény megosztó és hihetetlen íze egyszerre idézi a lengyel tejkaramellát, és a kecskesajtot.

A másik morzsa a gofrié. Amit soha nem szerettem. Túlbonyolított műpalacsintának, az elektromos konyhai termékek üzleti fogásának gondoltam mindig is. Aztán egy fjordparti skanzen réges-régi tárgyai között megláttam egy kétszáz éves öntöttvas gofrisütőt. Beleszerettem a patinájába. És abba, hogy lényegét tekintve hasonlít dédnagyanyám vas palacsintasütőjére. Így esett, hogy a Bangó Alizzal tartott KÁLYHA-KÉP-REGÉNY előadásunk utáni estén vettem magamnak Undredal parti büféjében egy gofrit. Helyi málna- és áfonyalekvárral. És azzal a valamivel, ami a tejszín és a tejföl között helyezkedik el. A tészta könnyű volt, felhőpamacs. Nem is emlékeztetett az itthonról ismert vastag, kemény gofrikra. Így volt finom, ahogy. Hidegben, kabátban, sállal a nyakamban, a gleccserfolyó zúgásával a fülemben, a hegyóriások alatt. Utána pedig jólesett moldvait táncolni Török Tilláék zenéjére Czigány Péterék néptánc-csoportjával.

És akkor Tamás. Mert nem szeretném megbántani. (Dehogy bántasz – mondaná.) Három napon át főzött ránk, és mondhatom isteni dolgunk volt. A málnaleveshez Kun Árpád hozta a málnát a szomszéd fjordból. A maradékot az utolsó nap reggelén csak úgy állva, dobozból ettük Tillával. (Soha finomabb reggelit…!) Ettünk csirkepörköltet uborkasalátával, brassóit, és gombakrémlevest sok-sok vajjal és fehérborral főzve, és barackos-túrós rétest. A norvég vendégek számára konyhabemutatót is tartott a mester.

De a legmeghittebb mégis az utolsó, oslói este volt. Éva hívott meg bennünket magához. Ültünk fölhúzott lábbal a konyhaszéken, beszélgettünk. És Tamás közben csak nekünk főzött. Nem mellesleg hirtelen sült marhát. – Egyszerű – mondta –, csak ott rontja el mindenki, hogy nem meri felforrósítani eléggé az olajat. Félnek tőle. Pedig akkor kell beletenni a kakukkfűvel, borssal előre fűszerezett húst, amikor az olaj füstölni kezd. Így alakul ki a húson kéreg, ettől nem szárad ki. Öt perc múlva még rádobok egy darabka vajat, kicsit megsózom, és kész is. Lefedem, hagyom még öt percig állni, és lehet enni.

A krumpli akkor már sült a sütőben. Felvágta, aláöntött jócskán a fehérborból, és szalonnakoronákat szórt rá. Lehet, hogy egy kis vajat is rádobott. Csak úgy egyszerűen. Ahogy a királyok.