OROSZ NAPOK

Valahogy így alakultak ezek a hetek. Lariszával kezdődött. Azzal, hogy megadta a borscs receptjét. Borscsot legutóbb több mint harminc éve ettem, tekintettel arra, hogy anyukám szokta főzni, de ő már 1984-ben befejezte a borscsfőzést és minden egyebet. Szásától tanulta, akivel egy emeleten laktunk a Bajza utcában. Egy napon születtek, egy évben, a béke első napjaiban. Szása Péterváron, anya pedig Budapesten. Borscsot nem főzött gyakran, elég babrás, sok idő a rengeteg céklát lereszelni, a marhahús pedig nem volt sem olcsó, sem könnyen beszerezhető. 

Én sem akárhogy jutottam hozzá, ismerős tanár felnőtt fia vágott marhát karácsony előtt, ó, hát akkor főzök egy céklalevest, gondoltam, és lőn. A céklát térden állva reszeltem, nálunk nincs kisadag, sokan vagyunk, majd beszakadt a hátam. De a bársonyos, tejföllel kevert céklaíz, a megszolgált jutalom kárpótolt. Négy napig borscsot ettem. Négy napig tartó visszaút anyához az időben. 

Még szerdára is maradt egy kicsi. Aznap este volt a Jelenkor támogatói estje a Nagymező utcában, sietve mentem, parkolóhely sehol, mígnem a Hajós utcában mégis. Előttem és mögöttem is tétovázott valaki, öten tétováztunk együtt tovább, akár illemtudó betlehemesek:  Szabad-e itt parkolni autóval? Tábla nem tiltotta, automata sehol. Hát, akkor biztos szabad. 

Az esten többek közt Grecsó Krisztián is felolvasott. Erős, orosz áthallásokkal játszó próza az Orosz nyár, a játék nem kevésbé komoly, mint az orosz rulett, tétje az élet értelme (Mi más?), hogy akkor feleslegesen vagyunk-e itt vagy nem.  

Az est után piros cédula várt a szélvédőn, büntetés. Miért nincs bűnöm, ha van? Bűn, bűntudat, nem mindig akkor bűnhődünk, amikor a bűnt elkövetjük, bűnhődni muszáj, satöbbi, satöbbi. Pragmatizmus, empíriával alátámasztott Dosztojevszkij. Másnap a postán, ahol befizettem a csekket - támogattam volna inkább a Jelenkort ezzel az összeggel is... -, vásároltam még egy határidőnaplót (Minek...?), amihez ajándékba az Orosz konyha című szakácskönyvet kaptam. (Ennek. Hát ennek.) 

Este - mintegy vigaszképp -  grúz paradicsomlevest főztem (végtelen egyszerű és diós), aztán elhatároztam, hogy jövő szerdán a Verskapun Schein Gábor Jelenkorban megjelent Búcsúzni orosz módra című  verséről beszélgetünk majd. 

"Utazni visszafelé, nem hagyva ki egyetlen

állomást sem. Összegyűjteni minden kis részletet,

és egyenként letörölni őket a vonat ablakáról,

mint megannyi párás, üres képet..."

Mára pedig belepett minket a hó. Tél van, igazi, orosz.

(A borscsot ábrázoló kép forrása: http://www.origo.hu/archivum/20131026-lazar-chef-a-lifehu-sztarszerzoje-bemutatja-az-orosz-konyha-specialitasait.html)

JE SUIS

Nem tudtam, mi az, ami olyan erős reakciót vált ki belőlem, amikor először megláttam a képet. Hát persze. Az együttérzés, a szolidaritás, a részvétel a közös gyászban, a zsigeri tiltakozás mindenfajta erőszak ellen. De valami még, még, ennél mélyebben.

Hát persze...! Nem a szavak értelme hatott rám pusztán. A vizuális élmény, a betűk látványa mélyebb kötődést érintett meg az agyamban. Úgy, hogy aztán látva a rengeteg fb-megosztást, többször, reflexből félreolvastam.

Persze nyilván nem véletlen az áthallás, és most nem csupán arról van szó, hogy gyakran hangoztatom, nem hiszek a véletlenekben. 

Akár szándékos, akár nem, a mementó szlogenje Jézus-allúziót rejt magában. És nem csak a vizuális élmény szintjén. Nem csak a hangok, a betűk majdnem egybevágóságában. A "Je suis Charlie" azt is jelenti, "Áldozat vagyok." Nem, nem tehetetlen áldozat, hanem vállalt sorsom beteljesítője. A "Je suis Charlie" azt is jelenti, nem a hatalom, és nem az erőszak oldalán állok. Azt is jelenti, kimondom az igazságot, akkor is, ha megölnek érte. Ahogy Charlie Hebdo tette. Hiszen nem volt hajlandó félelemben élni. Ahogy Jézus sem volt hajlandó rá. És ahogy azok a muzulmán tömegek sem hajlandók rá, akik deklarálják: nem a nevemben történt az a borzalom, ami történt.

Nem, nem is lehet elhinni, hogy hívők nevében ölni lehessen. A félelem, a paranoia, a hatalomvágy képes csak az erőszakra. Aki Isten nevében fegyvert fog, téved. 

Aki Istenben van, szabad, békéje és öröme belülről fakad. 

A szólás szabadságának jogát gyakorlókkal, a szó hatalmát és fegyverét használókkal csak azonos fegyvernemben szabadna harcolni. Ahogy teszi számos iszlám karikaturista. 

A Charlie Hebdo szerkesztői úgy haltak meg, mint minden Mercutio. A pengeéles, megalkuvást nem ismerő, nem Istent gyalázó, de a nevében elkövetett bűnök ellen tiltakozó, a tiszta ész volt a fegyverük. Piszkos golyókkal szemben esélytelenül. 

EGY POHÁR PEZSGŐ, AVAGY: EZ TÖRTÉNT BÉCSBEN

Pontosabban Szegeden történt. Hogy tegnap este, vagyis 2015 január 3-án a Szegedi Nemzeti Színházban volt egy ősbemutató. Egy operett ősbemutatója. És hogy vonatra szálltam, és elutaztam, hogy megnézzem. 

Nem másért utaztam oda, csak azért, mert szerettem volna látni az édesapámat vezényelni. Persze az ember egy operett közben nem látja a karmestert, csak néha a kezét, ahogy kiemelkedik a zenekari árokból, és a végén életnagyságban, amikor meghajol a színpadon. De mégis. Mégis ő az, aki összetartja a zenészeket, a kart, az énekeseket, aki varázspálcájával megteremti a kohéziót. Az operett nem az én műfajom, sőt, de a pezsgőt sem szeretem, mégis jólesik néha egy pohárral. És valóban olyan volt ez az este, mint alkalomadtán - ha könnyű, vidám alkalom adja - egy pohár jól behűtött pezsgő.

A Szegedi Nemzeti Színház épülete segíti ebben az embert. Fellner és Helmer, bécsi barokk, patina.

Mintha a monarchia óta mit sem változott volna a nagyérdemű...

Hát hol legyen az ősbemutatója egy Bécset idéző operettnek, ha nem Szegeden? A színházat 1883 októberében maga Ferenc József nyitotta meg.

                                                       Fehér és arany és ciráda...
Iván Sára librettója is a színháztörténet aranyos fényében ragyog. Felvonul mindenki, aki valaha a színházban felvonult a színpadra, a lánytestvérek akárcsak Antigoné és Isméné, Margit, a szobalány akárcsak Júlia dajkája, Moliere félreértései és intrikái, és persze

a szerelem, szerelem, szerelem minden változata. Alsó szint, felső szint, Tamino és Pamina, Papageno és Papagéna, ezen kívül egy kis népszínműves magyar tánc, zenei és színpadi gegek, no és ráadásul egy tündéri francia szobalány. (Őt egyébként Fischer Lilian játssza, remekül, a kedvencem.) A zene pedig, amit a zongorakivonat alapján Molnár László hangszerelt, allúzióival minden bécsi operettnagyság, Mozart, Strauss és Lehár előtt egyszerre tiszteleg. De hát így történt - ez történt  a zenével Bécsben.

Tehát, amikor felgördül a függöny, igazi mestermunkát láthatunk, palettát, amire a mesterfogások összes színe rákerült. A színpadon "Szép emberek szép ruhában szépen énekelnek." , ahogy Váradi Katalin, a neves operettkarmester a műfajt egész precízen meghatározta.

Tényleg szépen énekeltek, nem csoda, a primadonna a Simándy-énekversenyen feltűnt mezzoszoprán, Kálnay Zsófia, a bonviván pedig László Boldizsár. A jelmezek pompásak, az Elza szerepét játszó Nánási Helga ruháját az utolsó felvonásban szabályosan irigyelni kezdtem.

A szék, amin ültem. Remek helyen, az ötödik sorban középen, Sárika nagymamája mellett, akitől azt is megtudtuk, hogy a szerző már négyéves korában a porszívócsőbe énekelte a Lili bárónő slágereit. 

Aztán mind kijöttek, meghajoltak, és egészen el is tűntek a fényben. De hát a fényben ez a jó - meglágyulnak, összeolvadnak a kontúrok, sátrában együtt ragyog mindenki. 

Vezényelt: Molnár László

zeneszerző és operakarnagy

     A karmester, a lánya és a pezsgő

Hogy máshogy érhetne véget egy ősbemutató? Hát úgy, hogy az előadás után pezsgővel koccintunk a színpadon. Míg az ügyelő gyengéd hangja meg nem szólal a hangszórókból: "A pezsgőzés véget ért."

Menjetek békével - tettem hozzá magamban, és tényleg békével mentünk.