2012. augusztus 28., kedd

Borkóstoló

Kedves meghívást kaptam néhány napja.
Az esemény a Klotild-palota gyönyörű épületébe szólt, melyről utolsó emlékeim abból az időből származtak, amikor földszintjén még lepukkant menza működött.
Klotild Főhercegnő erősen meghökkent volna, ha látja a szocreál állapotokat,
de a jelenlegi felújítás eredményét látva is valószínűleg felhúzná szépen ívelt szemöldökét.
A műemléképületben jelenleg az ötcsillagos Buddha-Bar Hotel működik, beltéri építészeti megoldásai egyfelől a minimalista stílust képviselik, másfelől egy óriási ázsiai templombelsőt idéznek. Az emeleteket összekötő közel 6 méter magas, ülő Buddha-szobor bizonnyal váratlanul érné a Habsburg hölgyet.
http://budapestcity.uw.hu/03-muemlekek/05/Klotild-palota/index-hu.htm
Az alkalom, amire a meghívást kaptam, A 100 legjobb magyar bor című kiadvány megjelenését megelőző borkóstoló, ahol a négy csoportban tevékenykedő komoly szakmai zsűri mellett egy-egy kortárs költő és író is részt vesz. A feladat, borok ízéről, illatáról írni, kellemesnek ígérkezett.
Társaim - Csaplár Vilmos, Kerékgyártó István és Márton László - prózaírók és a borhoz nálam biztosan jobban értő férfiak voltak.
A borral való viszonyom eddig nem volt jelentősnek mondható. Először voltak a kamaszkori világmegváltó beszlgetéseket kísérő gyári lőrék. Másnapi fejfájások emlékével. Aztán hosszú szünet után, ahogy megélénkült a minőségi magyar borkultúra, finomabb borokkal koccintottunk a születésnapokon, de őszintén szólva nem vált komoly igényemmé a borfogyasztás. Idővel az is kiderült, hogy allergiás vagyok a vörösborra. A fehérbor - az Úrvacsorák tiszta íze - közelebb állt hozzám. Végül maradt a rozé, mint szép és üdítő kompromisszum, a ritka, de kedves gyertyafényes vacsorákra. Vagy olykor egy pohár görög mazsolabor.
Borkóstolón, ilyen igazin, még soha nem voltam, csupán a Pannonhalmi Apátság pincéjében voltunk egyszer, ahol bemutatták a helyben készült fajtákat.
Arra, hogy egy álló napon keresztül negyvenegynehány bort kóstolgassak, és értékeljek - persze a költészet sajátos eszközeivel -, álmomban sem gondoltam. Különös, élmény volt. A borkóstoló előtt pompás reggeli várt bennünket, a bor mellé finom sajtfalatokat kaptunk, a napot remek ebéd zárta. A hangulat - milyen is lehetne egy borkóstolón? - kellemes, mindenki derűs.
Tóth Adrienn, a Vinoport főszerkesztőjének jelenléte csoportunkban (még egy nőnemű!) megnyugtató.  Fülbevalója piros, írott betűkkel virító"kadarka". Apró tanácsokkal lát el, megmutatja, hogyan forgassam meg finoman a pohárba töltött bort, hogy igazán érezzem az illatát, és ő maga olyan elmélyülten szagolja meg, mint akinek egy illat komponensei betűnként olvasható jelkészletből állnak. Az ízek összetevői nemkülönben. Hozzáértése elkápráztatott a nap folyamán.
Csodálattal figyeltem a borszakértők döbbenetes szakmai ismereteit, kihegyezett érzékenységét, ahogy azt mondják, gombaillat, ásványosság, birs, égetett karamell, egyszerűen utánozhatatlan. Arra gondoltam, tulajdonképpen költőkkel ülök az asztal körül, az illatok és ízek költőivel, a szavak, amiket az értékelőlapra írtak, legalábbis a költészet eszköztárából valók.
Persze szigorú pontszámokkal is értékelik a megízlelt, bársonyzsákocskába rejtett, csupán számmal jelölt, így anoním borokat, és nem kisebb a tét, mint bekerülni a száz legjobba.
A pohárban hol aranyló, hol izzó, a legjobbak közé pályázó borok elkápráztattak. Először gondoltam el, micsoda rejtély is ez a folyadék, hányféle fortély, hány és hány körülmény - a talaj összetételétől ai időjáráson át a hordó fájának anyagáig - kell hozzá, hogy az az egyetlen, éppen így megismételhetetlen íz előálljon.
Hogy a teremtett föld ásványi anyagaiból táplálkozó szőlő, ami növekedéséhez ajándékba kapja a napsugarakat és az esőt, és az ezekhez az adományokhoz hozzáadott emberi munka eredményeképp létrejövő különleges ital nem véletlenül szimbolizálja a keresztény áldozatban Jézus vérét.
"Ez az én vérem" - mondja az utolsó vacsorán az emberré lett Isten.
Hát a bor igazán megérdemli, hogy méltóképp éljünk vele.

Utóirat: Az ajándék, amit a nap végén kaptunk, Az 50 legjobb magyar étterem című kiadvány, melyet hazafelé, kissé pilledten, a buszon lapoztam át. Úgy felvidultam, amikor megláttam, hogy a közelünkben működő Walter vendéglő is bekerült a legjobbak közé. Kertjében már üldögéltünk egyszer-kétszer, az emlékidézés, de a szűkebb pátriárkának kijáró öröm is jóleső volt.
Az ajándékzacskóban két üveg bor is lapult. Egyikük a gyönyörű nevű, édes fehér Holdvölgy Tokajból. A másik üveg - mindig is mondtam, hogy nincsenek véletlenek! - abból a nevezetes szőlészetből származik, amelynek egyik alapítójával, Kamocsay Ákossal igen kellemes beszélgetést folytattunk ebéd közben. A Neszmélyben készült Szöllősi rozét majd akkor bontjuk fel, amikor hazaér a gyertyafényes vacsorához illő párom a konferenciáról. Úgyis épp akkor lesz a születésnapja.


(A utolsó két kép forrása: http://www.hilltop.hu/cms.php?id_cms=12)

2012. augusztus 17., péntek

Narancsriasztás, Versudvar, Kapolcs

Úgy tűnik, mindenről egyre később adok számot, most is két hete már, hogy a Művészetek Völgye visszatért az álmos hétköznapokhoz. Az én napjaim viszont meglehetősen zsúfoltak voltak, de legalább nem fecseg annyit az ember, két hét után csak a legfontosabbak maradnak meg.
A Versudvart mesélem el.

A Völgy egyéb örömeiről beszámoltak már annyi blogban és más helyen, például a Völgyfutárban. Karafiáth Orsi is ebbe az orgánumba írt, akivel Mesterházi Móni Misztrál együttessel közös estje előtt futottunk össze.
http://www.muveszetekvolgye.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1282:termekleltar-fogtoemes-tranzisztor-voelgyfutarhu-augusztus-2&catid=2353:voelgyfutar&Itemid=29
A Misztrált még Balassi-CD-jük megjelenésekor szerettem meg, és kíváncsi voltam Móni rögtönzésére is, legalább tudom, mi vár rám, gondoltam. Mint kiderült, ő előzőleg Várady Szabolcs estjén edzett a Versimpro-ra, Lackfi János találmányára, ahol nyílt színen kell a költőknek verset írni a közönség örömére az általuk megadott szavakból, aztán parafrázist egy magyar népdalra, amit az aznap felkért együttes játszik el. János maga is részt vesz az improvizációban, így a költő nem magányosodik el, miközben rágja a tollát és csiholja az elméjét. Móni könnyed volt és természetes, na, nem is olyan nehéz ez, godolhatta a néző, pedig. Úgy pattintotta a remek Balassi-strófát, mint kacsázó gyerek a követ a vízbe, csinálja utána bárki, ha tudja.
Lackfi János, aki talán a legtöbbet teszi a kortársak közül a líra népszerűsítéséért, gyakorlottan és szélvésztempóban rögtönöz. Persze könnyű neki, élőbeszédben is úgy jár az agya, mint a motolla, az ember beleszédül, úgy gombolyítja, gömbölyíti a szavakat, mint. Hogy még. És azon is túl.
Két nappal később következett Ferenczi Györggyel közös estünk. Illetve csak következett volna, mert Kapolcs utcáin hangosbeszélő figyelmeztette a lassan ide-oda hullámzó tömeget, árusokat és nézelődőket, vegyék komolyan, narancssárga riasztás van érvényben, nem tréfadolog, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás. Jaj. Akkor most mi legyen. Legyen vagy ne legyen. Lefújjuk, ne fújjuk. Hát, akkor fújjuk, fújtak az estnek, ne kockáztassunk, Tóth Kriszta körül is villámok csapkodtak múlt vasárnap, bőrig ázott mindenki.
Gondos kezek leszerelik a hangfalakat és mikrofonokat, leborogatják a padokat. Hát, ez van, tanácstalanul várjuk a vihart, de csak nem jön, csak nem akar megindulni az ég. Úgy jó fél óra múlva Virág Zsóka és János összenéznek, mi lenne ha, ha mégis, csak úgy unplugged, megtartanánk. Nem kell ide erősítő, üljünk körbe, próbáljuk meg.
Ferenczi György még nincs itt, János bemutatja a zenekar jelenlévő tagjait, akikhez csatlakozik az épp jelenlévő Tóbisz Tinelli Tamás a Misztrálból. Még a tétovázás félórájában beszélgettünk egy kicsit, most ismerkedtünk meg, kölcsönösen kíváncsiak vagyunk egymás munkájára, na most, most lesz rá alkalom. Tamás tapintatosan nem közéjük, velük szemben ül le, még soha nem látott, hallott formáció kezd együtt zenélni.
Megtelik a lelkem, Istenem, ezt nem így terveztük, de nem is tudtuk volna, mégis így lesz a legtökéletesebb. Aztán megérkezik Ferenczi György is. János arról kérdez, mennyire fontos az, hogy férfi a költő vagy nőnemű lény, néhány verset olvasok, Gyuri végül elkéri a kötetemet, lapozgat, sejtem, mire gondol, odalapozok, ahhoz a vershez, ami szerintem leginkább alkalmas ebben a pillanatban.
Song a fénynyalábról

Már a függöny összehúzva,
és itt állok egyedül.
Figyelj, kérlek, most csak énrám,
dalom bátran penderül.

Ahogy látod, smink lemosva,
jelmezem kinn lóg, szögön,
arcom tiszta, mint az égbolt.
Adj egy percet. Köszönöm.

Olyan szép így, várni egymást,
jó egy kis hatásszünet.
Majd a végén ezt megérted,
lehetsz vak vagy töksüket.

Mert a csöndben, amíg még itt
ülsz a zsöllye bársonyán,
könnyűvé válsz, mint a lélek,
testet old a látomás.

Nézel engem, várod, hogy mit,
mit is mondok én neked,
és amíg vársz, csodaváró,
saját filmed nem pereg.

És ha holnap visszagondolsz,
látni fogsz engem, ahogy
csak neked, a függöny előtt
anyaszülten dalolok.

Nem megváltás, nem katarzis,
de nyalábnyi fénysugár,
bevilágít, be a szívbe,
bejárja zegét, zugát.

Kamrát, pitvart összekószál,
végül táncra perdül ott,
és te, kedves jóbarátom,
hogy ki járt ott, nem tudod.

Nem tudod, és így van ez jól,
búcsúzom, későre jár.
Ballagjunk most haza szépen.
Világít a holdsugár.

Gyuri énekel, szájharmonikázik, Tamás és a két Rackafiú, Pintér Zsolt és Apáti Ádám hihetetlen érzékenységgel követik, de ez pontatlan, mert nincs időeltolódás, közös minden pillanata itt a teremtésnek, az énekelve elhangzó szavak és a zene egyszerre tölti be finoman a teret, ahol csönd van, mindenkinek eláll a lélegzete, a tökéletes figyelem kézzel tapintható.
Nehéz utána megszólalni, értelmes szavakat mondani is, nemhogy írni, ez volt ugyanis a tökéletes improvizáció, a műsorszámon kívüli másorszám, mégis a legigazibb rögtönzés, amit valaha halottam.

Pedig a mi feladatunk még hátravan, írjuk a verset,  az ellentengernagy, a rotációs kapa, a békababa, a kovakő és az áfonyalekvár a közönség kedvenc szavai, mit tegyünk, ezek jutottak, közben Gyuriék zenélnek, félfüllel hallgatom, továbbra is fantasztikus, de most verset kell írni, nosza.


A születő versek nem a magyar irodalom remekei, de kb. nyolc perc alatt erre futotta, jót mulattunk, az biztos, János rímeitől mindenki gurul (ld. motolla), de itt most csak az én verzióm olvasható. A népdalátirat a Tavaszi szél vizet áraszt nyomán született - Freddy Mercury gyűjtéséből, ahogy Gyuri  megjegyezte -, álljon itt ez is a Jegyszedő dala mellett.
A JEGYSZEDŐ DALA

Egy napon eltűnt a rotációs kapa,

épp akkor történt, mikor eltűnt apa.

Lelépett, elvitte a fügelekvárt,

ám a kikötőben mégiscsak megvárt.

Azt mondta, fiacskám, elég nagy legény vagy,

lehetne belőled már ellentengernagy,

nem maradhatsz mamánál békababa,

fügétől, lekvártól duzzad a hasa!

Tengerre szálltam hát, mert ezt mondta ő,

zsebemben iránytű és kovakő!


KAVAFISZ ÉL

Kavafisz él, mert feltámadt, virágom, virágom!

Hiába hát már a bánat, virágom, virágom!

Hát ne ordíts, csukd be szádat, virágom, virágom,

könnyes szemed legyen száraz, virágom, virágom!



Mellékdal a narancssárga riasztáshoz:

Nem lett eső, pedig vártad, virágom, virágom!

Elkergettük, te is láttad, virágom, virágom!



A Tavaszi szél-Kavafisz él magyar-görög népdalként szólal meg, amikor meghallom Zorba dallamát, elnevetem magam, legszívesebben táncra perdülnék, jó ez a játék.
Aztán vége lett, és tócsnival tele hassal hazabóklásztunk, hónunk alatt a vásárfiával.

2012. augusztus 14., kedd

Tűzijáték a rókának...?

Tizenkét év telt el az életünkből macska nélkül. Nem voltak rossz évek, de ennyi idő kellett hozzá, hogy Cirmi után el tudjunk képzelni egy másik macskát magunk mellett. És nem csak az évek kellettek, hanem az apokalipszis halvány előképe is. Az apokalipszis pusztulást hozó lovasai hozzánk nem lovon, hanem egerek hátán érkeztek, méghozzá a garázsba. Garázsunkba, ami nem is autók, hanem biciklik, madáreleség, hagyma, dió, takarítórongyok, csavarhúzók, labdák, horgászbotok, nyári székek és párnák, bőröndök, hálózsákok tárolására szolgál. Meg emlékekére. Ásvány- és szalvétagyűjtemény, régi tanszerek, a szekrényben karácsonyfadíszek, befőttesüvegek, kinőtt gyerekruhák, régi jelmezek.
Aztán jöttek az egerek, fittyet hánytak a Margó nénitől kölcsönkapott egérfogóra, a benne illatozó sajtra és dióbélre. Margó néni egérfogója a humánus fajtából való, nem csapja agyon a kedves rágcsálót, csak foglyul ejti, mi meg kitessékeljük a mezőre. De nem tessékeltük, mert ezek az egerek nem diót és sajtot esznek, hanem nejlonzacskót és minden mást, amivel a kor rendelkezik.
A garázs utolsó szögig való kipakolására egy esős és hideg hétvégén került sor, ennek során nem csak az anyaegeret űztük ki, hanem a szekrény mélyén nejlon- és rongyszövedékből készült fészekben megtaláltuk a kölyköket is. Öt egérfiókát a fiókban. Tragédia. Gumikesztyűs kezemben a fészek, benne a háromcentis egerek, Marci könnyei potyognak, neveljük fel őket üvegben, Peti komoly hangja a mezőt ajánlja egerek számára egészséges lakhelyül. A mezőre kerülnek egy nagy befőttesüvegben. A garázs büdös, minden elképzelhető zugban egérürülék.
A halálhozó hantavírus láthatatlan réme lebeg a levegőben, maszkban takarítunk.
Két napba telt, hogy minden a helyére kerüljön, mindannyiunkat megviselt ez a két nap, belázasodtam, derekam nem mozdult.
Aztán elhangzott a tizenkét évi böjtöt feloldozó mondat: Lehet, hogy akkor mégis tarthatnánk egy macskát.
A macska már egy hónappal az esemény előtt jelentkezett, Éva óvónéni ajánlgatta, akkor visszautasítottam, ó, nem, nekünk csak egy macskánk volt ebben a földi létben. Aztán felhívtam telefonon. Mégis. Mégiscsak megnéznénk azt a kismacskát.
Az alom legkisebb macskája, lány, és meghatározhatatlan színű. Talán a nyirkos őszi avar, amire leginkább hasonlít, feketés, barnás, puha. Lujza lett, és ma érkezett. Az egész napos nevelés, hogy a kertből a konyhába nem léphet, az elhatározás, hogy macskánk igazi vidéki macska lesz, kint él, télen bundát növeszt, és egereket fog, estére veszélybe került. A paradicsomokat locsoltam épp, amikor szomszédunk figyelmeztetett, minden éjjel itt járkál egy róka, a kutyája megőrül ilyenkor. Meg fogja ölni.
Tűzijáték a rókának. Hát mi más juthat az ember eszébe ilyenkor, mint Sven Nordqvist meséje? (http://www.pagony.hu/tuzijatek-a-rokanak)
Kismacska és róka, ajjaj, ott is egy szomszéd, a gonosz Gustavsson figyelmeztet a veszélyre. Igaz, a mi szomszédunk egyáltalán nem gonosz, sőt, nagyon kedves és segítőkész. De a róka, tényleg veszélyes. És ha veszett...? Tessék. Kitessékeljük az egeret, beszerzünk egy macskát, és máris egy rókával állunk szemben. Én már kerültem testközelbe rókával, öt éve megharapott, védőoltás, miegymás, hát vigyázni kell. De mégsem riaszthatom el tűzijátékkal, nem öltöztethetem Lujzát szellemruhába, hogy elriasszam.
Vagyis Lujza alszik a garázsban, szuszog, jó éjszakát.