2012. február 19., vasárnap

Háború és béke

November óta riogat a háború réme Európában. Angela Merkel metaforája habitus és bankszámla szerint késztette az embereket aranyvásárlásra, ingatlanbefektetésbe. Kergette kétségbeesésbe. Külföldre. Intette sztoikus nyugalomra.
Még sokan élnek közöttünk, akik tudják, milyen az igazi háború. Sokan vagyunk, akik úgy nőttünk fel, hogy nagyszüleink történetei mélyen belénkivódtak, alapélményeinkké váltak az óvóhelyen átvészelt napok, a szőnyegbombázás rémülete, az éhezés, a pusztulás mindenre kiterjedő fájdalma. Elképzelhetetlen számomra, hogy ez újra megtörténjen.
A mostani háború vér nélküli háború. De vér nélkül is pusztít. Üres, eladó vagy kiadó házak a főváros körútjain. Megszűnő státuszok az iskolákban, a könyvtárakban. Fizetetlen számlák miatt utcára kerülők, reményvesztett ismerősök, alacsony testhőmérsékletű, lelassult mozgású hajléktalanok.
Ez háború, igen.
De vannak még szigetek. Szigetek, ahol béke van. Mosoly. Ha az ember összefagyott végtagokkal caplat a városban, megspórol két villamosjegyni pénzt. Egy joghurtos padlizsán árát. A török kifőzde, ahová piros orral beesik, apró, és meleg. A fejkendős asszonyság ragyog, törékeny üvegpohárban forró teát hoz, örül, hogy hozhatja. Melengetem a kezem a pohár falán, és nem érdekel senki, aki cinikus hangon azt suttogja a fülembe, hogy ezt jól megfontolt üzleti érdekből kaptam. Szeretem ezt a gömbölyű asszonyt, aki a béke súlyos megtestesülése. Szeretem és hiszek neki és kész.

2012. február 4., szombat

Sokakban meghidegül

Dermesztő hét volt.
Kesztyű, sapka, sál kevés ide. Ahogy a fák szöveteiben a nedvek keringése, úgy lesz egyre lassabb, tétovább minden mozdulat. A reggeli tizenöt fok hideg nem késztet tettre, a vackon kuporgás ösztöne halkan nyűszítve tiltakozik. De muszáj menni.
Akinek már nincs hová, annak marad a szorongás a fűtésszámla miatt.
Akinek már fűtésszámlája sincs, reménykedhet, hogy idejében eljut a melegedők egyikébe.
De hová húzódjon az ember, ha a gyűlölet perzselő hidege éri el? Ha az üvöltés bekúszik az otthonokba, a menedéknek hitt helyre, a teásbögrén melegedő kéz kihűl a döbbenettől, a rémülettől. Mert tudja, hogy nem történelmi filmet néz, és mégis azt hallja, amit sem az isteni törvény, sem a józan ész szerint nem szabadna hallania. Hogy ki mocskos, hogy ki menjen haza. Az acsargó arcok, a magabiztos, megfellebbezhetetlen élű hang zeng a konyhámban, az ablakon túl a cinkék riadtan rebbennek szét az aranyvessző ágairól.
Aztán az egyetlenhez fordul az ember, akihez fordulhat. És szomorúan belátja, hogy Jézus szomorú mondata ma is alapige:
Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. (Mt, 24, 12)
A lélek nyűszítve tiltakozik.