2018. május 20., vasárnap

A TETOVÁLT BÁCSI, A GALAMB MEG A SZENTLÉLEK

Fogalmam sem volt még a madarak szimbolikájáról, a Szentlélekről meg végképp nem - de ha a hatodik kerületben gyerek az ember, hamar megtanulja, hogy a galamb az fúj, piszkos, betegséget terjeszt, ne nyúlj hozzá. 

Egy galamb a Vörösmarty tér díszkútján
Mindez nem zavarta a Bajza utcai ház harmadik emeletén élő szomszédbácsit, aki a törött szárnyú szürke madarat egy papírdobozban szállásolta el a padlásfeljáró alatti lépcsőfordulóban. Hét éves lehettem, a galambot én cipeltem haza, anyukám elszörnyedt, hosszú magyarázat következett tébécéről, egyéb rémisztő kórságokról, amiket jó, ha most nem kapok el. A bácsitól jobban féltem egyébként. Nem csak mert bácsi volt, én meg kislány, hanem mert a Szondi utca és a Bajza utca sarkán álló kocsmába járt, egyszer épp oda igyekezve kopogtatott be hozzánk kora délután, hogy kölcsönkérjen tőlem egy zöld színes ceruzát. Meg is mutatta, miért. A nadrágján - zöld nadrág - lévő kikopott foltra mutatott, azt szeretné beszínezni, így mégsem mehet. Tényleg, láttam a kopást, engedelmesen hoztam a tolltartómból a zöldet. De nem a kopásra gondoltam, miközben a torkomban dobogott a szívem. Mert féltem, még jó, egy bácsi, aki kocsmába jár, ijesztő. Ennél csak a tetoválás volt ijesztőbb az alsó karján. A tetoválásról is csak azt tudtam, hogy azok valaki mások, akiknek ilyesmi van a bőrén, általában bűnözők, láttam is a trolin kapaszkodók, a Ligetben vasárnapozók közt nem egy kék tintával pontozott nyíllal átlőtt szívet, Szeretlek halálig feliratot a férfiak vállán. 
A beteg galambot pártfogásába vevő bácsi karján számok voltak. Kattogott az agyam, vittem a zöldet, meg is kért, hogy segítsek beszínezni a kopást, de azt már nem akartam, leckét kell írnom, mondtam nagyokat nyelve a hazugságtól és a rettegéstől, és nagyon örültem, hogy nem erősködött tovább. Senki nem magyarázta el, hogy egyeztethető össze kocsma, zöld nadrág, galambápolás és az alkarra tetovált számok. Lehet, hogy nem is mertem megkérdezni. Azt hiszem, úgy éreztem, a bácsi a cinkosom lett a galamb meggyógyításában, én meg az övé a zöld cerkával, a lelkiismeretem mindenesetre az egésszel úgy, ahogy volt, nem tudott mit kezdeni. Hallgattam. A tetoválást évekkel később értettem meg, amikor a koncentrációs táborokról tanultunk az iskolában. 

Noé kiengedi a galambot a bárkából - San Marco bazilika, Velence
A galambhoz egyébként több köze lehetett a bácsinak, mint nekem, akkor is, ha én találtam meg. Túlélt egy kataklizmát, ami felért a vízözönnel, és a szivárvány színéből, amit megláthatott, amikor életben maradt, az a zöld, tényleg csak egy volt, igaz, az pont a reményé.

Keresztelő Szt. János megkereszteli Jézust a Jordán folyóban, akire galamb képében alászáll a Szentlélek. Mozaik az ariánus keresztelőkápolnából - Ravenna

Hogy ki volt Noé, és azt, hogy közel a szabadulás, onnan tudta meg, hogy a bárkából kiengedett galamb egy olajággal a csőrében repült vissza, nem is sejtettem, amikor az iskolában mindenféle úttörő-plakátokra békegalambot kellett festenünk - amiről csak annyit mondtak nekünk, hogy vége a háborúnak. Addigra már harminc éve vége volt, de annyit hallottam erről, hogy rendszeresen álmodtam azt, hogy egy pincében kuporogva katonáknak kötök sálat, vagy veszéllyel mit sem törődve szállítok nekik élelmet. 
A Szentlélekről nagyi mesélt, de a galamb nem került szóba, szerintem örült, hogy az esti imát és a Miatyánkot meg tudta nekem tanítani. De ahogy Dédi rózsafüzére és a földszinti Józsa néni Szűz Máriás szentképei, ahogy az éjféli mise és az Ilikéék nyakában lógó kereszt - mindez homályos sejtelem maradt egy fátyol mögötti világról, ami annyira távol volt mindattól, ami az iskolában történt, mintha nem is létezett volna. Keresztelő Jánosról is egy szentkép kapcsán mesélt valamelyikük - melyikük? -, épp mintha mesét mondott volna. Szokatlan mese volt, és azt hiszem el sem tudtam képzelni, hogy valakinek nem egy mesében levágják a fejét. És hogy Jézus Isten fia volna? Hát akkor miért nem mentette meg azt a Jánost? 
Galla Placídia síremlék - Ravenna
Volt még egy megrázó élményem. A Gutenberg téren laktunk akkoriban. Újév reggelén néztem a kis teret a franciaerkély korlátja mögül. És akkor megjelent egy néni. Nejlonzacskóval. Maradék töltött káposztát szórt a körésereglő szürke galamboknak, beszélt is hozzájuk. Viszolyogtam a látványtól. Darált sertéshúst a galamboknak? Hol van ez a tiszta búzától?
De hát hol is vagyunk. 
Mostanra valahogy összeállt. A bácsi is, aki megmentette a galambomat, nagyi és Ilike is, és a galambok is, persze. Ahogy visszatérnek a széllel a bárkába. Meg a lélek is belénk, ha el is hagy újra meg újra. 

2018. április 11., szerda

KÁVÉ, VERS, BARACKFA


Ez most egy igazi naplopás lesz, vagy holdlopás inkább, jó késő lett, mire ma le tudtam ülni a géphez. Egész nap úton voltam, és mostanában nehezek a napok, annyira szűk lett az idő mindenre, hogy tényleg időtékozlásnak tűnik már egy rövid blogbejegyzés megírása is. Pihenésnek tekintem, így máris jobb.
De ezt a napot szeretném feljegyezni, nem csupán azért mert a Költészet napja - még öt percig ma van! -, hanem mert annyira méltó nap volt, meglepetésekkel, afféle tiszta örömökkel. Ritka.
Kezdem a verssel. A Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár zsűrizni kért a szentendrei iskolák Költészet napi szavalóversenyének döntőjében. Kortárs költőktől hozta közel hatvan gyerek a verseket, zömében igen derűs szövegekkel készültek. Derültünk is. Varró Dani, Lackfi János, de nem csak ők. Egy-egy komolyabb Kányádi. Aztán a verseny végén, végül és váratlanul elhangzott "a" vers. De nem csak az, hogy Pilinszky. Meg nem csak azért, mert az Örökkön-örökké. De ahogy. Nehéz a foszló mandala-pillanatokat elkapni. Elmondani, hogy van olyan tizenhárom éves gyerek, aki úgy mondja ezt a verset, hogy nála hitelesebben elképzelhetetlen. Hogy minden manír, póz és pátosz nélkül, de úgy, hogy a teremben megállt a lélegzet, az idő és általában mindaz, ami megállhat. Köszönöm - és ezzel be is fejezem, csak a verset másolom ide még.

Pilinszky János:
Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Most, hogy késő esti kávémat iszom a Mákszemes bögréből itt a konyhában, egész valószerűtlen, hogy ez a nap tényleg megtörtént. Hogy délben Tamarával találkoztam a Skanzenban, hogy igyunk egy jó kávét a napsütésben - ittunk! -, aztán megnézegessem a Szilágyi-kerámia Mákszem és Gubó mesealakjait ábrázoló bögréket. És egyáltalán nem gondoltam, hogy találni fogok egy Mákszem-babát, azt meg végképp, hogy nem tudok neki ellenállni. Kislány koromban soha nem babáztam. Most sem fogok, de ideültettem a konyhapultra. Mégsem mindennapos, hogy kézzelfoghatóvá válik egy képzeletben született lányka, akit Schall Eszter már megvalósított két dimenzióban. 


A bögrén is Mákszem, a könyvből az egyik számomra legkedvesebb kép - amikor Mákszem Gubót várja az esős estében, kibámul az ablakon, csak egy vörösbegy tartja benne a lelket.



   Ritkán öltözöm pirosba, de ma épp Mákszemhez öltöztem, pedig reggel 

még nem is tudtam, hogy találkozunk.

Aztán a versek, a kedves könyvtárosok, újabb kávék, és a szünetben megismerkedtem a könyvtár macskájával is. Hazafelé pedig beszaladtam Czapáry Veronikához, aki egy különleges üvegtárgyat készített nekem. Egyúttal találkoztam Reginával, az agárral is, a kutyavilágból ő az egyetlen barátom. Kölcsönös örvendezés. Az pedig ráadás, hogy Veronika kertjében virágzik a magnólia és a barack. 


A barackfa háttere az égbolt, a levágott ágaké a szőnyegem. Rózsaszín, kék-szürke. Micsoda Költészet napja. Ritka öröm.


2018. március 1., csütörtök

EGY ÍR, EGY SZLOVÁK ÉS EGY KÍNAI

   Vannak ezek a legszomorúbb kupacok. A félbehagyott könyvek esete lehetne a címe a könyvnek, ami erről szólna, ha Erle Stanley Gardnernek lett volna kedve erről írni, de ez már elkésett.
Marad nekik most ez a blogbejegyzés, bár a három könyvből csak kettő félbehagyott, a kínai szó szerint elcsábított a legklasszikusabb módszerrel, a címével. És persze az ír meg a szlovák kénytelen volt tovább várni.
Pedig Anne Enright A gyászoló gyülekezet című regényének lassan kilenc éves várakozása rekordot döntött az ágy mellett növekvő könyvgyűjteményben, sőt, átkerült a kosárba, ahol a reménytelenebb várakozók várják, hogy végre elolvassam őket, és visszakerüljenek a helyükre a polcon.
Aztán mellé került Daniela Kapitánová elképesztő könyve, a Könyv a temetőről, ami jó sokáig várt a magyar fordításra, de végül Mészáros Tündének köszönhetően 2016-ban nálunk is megjelent. Azon nyomban beszereztem, bele is vágtam, de valami eltérített. Egy másik könyv, nyilván. Különös, hogy ekkora korkülönbséggel egymás mellé kerültek - ez a két cím, ez a két sötét borító, bár más kapcsolatot nehéz találni a két figyelemre méltó regény között. De azért lehet.


   De akkor kezdjük a mindenki elé bevágó Zhang Jiajia-kötettel. A vonzó cím - Olyan átlagos embert szeretnék, mint te (Jelenkor, 2017. Ford.: Kiss Marcell) - megtette a magáét. 

"Olyan átlagos embert szeretnék, mint te. Olyan ragyogót és tisztát, mint a hegyek közti hajnal, mint a régi város útjain kergetőző napfény, meleget, de nem perzselőt, olyat, aki betakar teljesen. Reggeltől estig, a hegyektől a dolgozószobámig minden kérdésre egyszerű lesz a válasz. Olyan átlagos embert szeretnék, mint te, megvalósítható jövőt, utcatáblákat a sorsomhoz."

Egy minden ismert koordinátarendszeréből kifordult világban, amilyen a korai kétezres évek, ez a józan kívánság a titkos vágyak netovábbja. Műfaját tekintve nehéz lenne azt állítani, hogy a könyv regény, azt is, hogy novelláskötet - bár szép lassan összeáll az újra és újra felbukkanó szereplők és helyszínek szövevényéből valamiféle lineáris történet, pontosabban sok kis élettörténet, melyeknek legerősebb kohéziós eleme az, hogy ezek az emberek nagyjából egyszerre éltek egy helyen, ittak rendszeresen ugyanabban a kocsmában vagy jártak ugyanabba az iskolába. Nem csoda, hogy ilyen laza ez a sztorifüzér - lazák a kapcsolatok is, melyek a szereplőket összefűzik, egy-két kivétellel nem is tartósak, azok, amik mégis, általában egy életre szólnak. A másik ok a lazaságra, hogy a kötet a népszerű kínai tévés személyiség éjszakánként írt blogbejegyzéseiből lett összeszerkesztve. Az író fiatal, 1980-ban született, és az, hogy a kötet Kínában négymillió példányban kelt el, nyilván nem független attól, hogy elsődleges műfaja a képernyőhöz kapcsolja Zhang Jiajiát. Mondjuk ki, egy kínai celeb a szerző, ami nem jelenti azt, hogy a kötetnek semmilyen szépirodalmi értéke nincs. Sőt. Csak még jó sokat kellett volna gyomlálni a szövegből - elsősorban A Nagy Igazságokat kijelentő klisészerű, gyakran szépelgő stílusú mondatokat, a látványosan lélekrezgető közhelyeket. Mert közben a történetek magukban megállnak, érdekesek és fájdalmasak - kár azért a sok levont következtetésért. A könyvet mindezek ellenére már azért is érdemes elolvasni, mert a mai - és húsz évvel ezelőtti - Kína hétköznapjait ebből a közelségből szerintem nem nagyon ismerjük, a történetek valóságábrázolása pedig meglehetősen érzékletes és részletes. Persze egy húszéves olvasó mást is kaphat ettől a keleti igazmese-gyűjteménytől, a felnőttéválás stációinak pontos felismeréseit is dokumentálják egyes darabjai.
A legizgalmasabb a kötetben többször is előforduló körkörös szerkesztésű szöveg, melyben egy-egy bekezdés tér vissza rondószerűen, akár egy zeneműben, minden újabb előfordulásakor újabb jelentésrétegeket hordozva.


"Rengeteg esti mesét írtam... Én szépnek találom őket. Gyorsan elillannak, eggyé válnak a határtalan éggel, könyvjelzők lesznek, melyeket érdemesnek találunk az idő hasadékaiba csúsztatni..." 
                                                                                                                                        Zhang Jiajia


                                                                       *
   Aztán végre sorra került az az ír regény (Anne Enright: A gyászoló gyülekezet, Gondolat, 2008. Ford. Mesterházi Mónika), amit egy régebbi karácsonyra kaptam - mert kértem, és teljesült a kívánságom. De hiába, mert valahogy képtelen voltam akkor végigolvasni annak a se egészen szétesni, se egészen együttmaradni nem tudó nagycsaládnak a történetét, amelyiknek egyik tagja, Veronica a mesélő. 
Vagyis nem ő, hanem Anne Enright, akinek egyik kritikusát azért idézem a kötet fülszövegéről, mert a hasonlat, amivel az író stílusát jellemzi, annyira kifejező, és most, hogy elolvastam A gyászoló gyülekezetet, magam is megtapasztaltam: 

"írásai hűvösek és tiszták, mint a pillanat, amikor a migrén csak épp, hogy elszállt, de a fájdalom még ott bujkál." Aidan Matthews

A történet elmondását Veronica bátyja, Liam halála indukálja, az elbeszélő legközelebbi testvére a sokból, és ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a veszteséggel, a gyász és a felnőttkor perspektívájából kénytelen átgondolni mindazt, ami gyerekkorában körülvette, történeteket a múltból és a még régebbi múltból, sőt a jelenből, házassága válságából is. Ráadásul el kell mesélnie a titkot, amiről bátyja haláláig nem beszélt soha, és amit spoilerezés nélkül én sem írhatok le. Annyit talán mégis, hogy a zárt katolikus család szőnyeg alá söpört, egymást közt is elhallgatott, utcára végképp ki nem kerülő titkaiban a bántalmazás legkülönbözőbb formáinak jelenléte mérgezi a család tagjait - a mesélő szerint Liam haláláig vezetve az okozatokat.
A szöveg sodrása különös erejű, lökései olyanok, mint a tengerparti sziklákat hol gyengédebben, hol erősebben meg-megcsapó hullámoké. Ugyanezek a hullámok nem csak a szöveg mondatszerkezeteire, hanem az elbeszélt idő mélységeire is elérnek, hol egyre mélyebbre jutva, majd váratlanul újra csak a közeli eseményeket megérintve. A szöveg dallamát, a tenger ár-apály mozgását  magyar nyelven visszaadni különös fordítói feladat lehetett.
A regény kulcsfigurája, a halott fivér halálának végső oka, a már szintén halott nagymama, a titokzatos és megfejtendő Ada.

"Ada hihetetlen nő volt. Nincs rá más szavam. Arra, ahogy a vállát hordozta, ahogy elsietett az utcán, és a bevásárlótáskája a csípőjén billegett. A keze soha nem volt üres, de soha nem látszott, mi van benne: valami, amit össze kellett hajtani, kimosni, eltenni, eltörölni. És nem lehetett evésen kapni, mivel mindig ránk figyelt vagy beszélt; az étel egyszerűen eltűnt, mintha nem is egy lukon át távozna az arca közepén. Más szóval a modora tökéletes volt, és fertőző. Már nyolcéves koromban tudtam, hogy varázsereje van."

Szerettem ezt a könyvet. Vártam, akármilyen későn kerültem ágyba, és sajnáltam, hogy véget ért, amikor véget ért.


"A bátyám halálának magvait évekkel ezelőtt vetették el. Aki elültette őket, rég halott - legalábbis én úgy gondolom."

                                                                       *
   Harmadikként került ki a kosárból a Könyv a temetőről. (Magvető, 2016. Ford.: Mészáros Tünde) Daniela Kapitánová a  törpe növésű 44 éves szellemi fogyatékos Samko Tále nevében írt regényéről sok méltatás született már, érthető, a kötet szintén a letehetetlen kategóriába tartozik. 
Samko egyetlen célja az életben, hogy ne lógjon ki a sorból. Testi és szellemi adottságait figyelembe véve nem tűnik ez olyan egyszerű feladatnak, ám neki bizonyos értelemben annyira sikerül, hogy esszenciává válik. Tökéletesen megtanult mintái tökéletesen modellezik a kommunista idők Csehszlovákiájának Komáromát, majd a szétválás utáni évek társadalmi és emberi torzulásait. Az érzelmi szempontból szinte autista Samko tökéletes szolgalélek, öntudatos szolgája az árulásnak, semmit nem ért - nem is lenne képes rá -, felnőtt teste infantilis, folyamatos megfelelési kényszerben élő, gyűlölködő személyiséget rejt. Triciklijével járja a várost, gyűjti a papírt és az érte kapott pénzt, de élete sajnos nem pusztán hiábavaló - besúgóként, tetteinek következményeit fel sem mérve a hozzá legközelebb állók életét is tönkreteszi. Másoktól hallott, megtanult, üresen, de indulattal szajkózott mondatai döbbenetes sűrítései a "normális" világ nézeteinek. Az olvasó fel-felnevet, de inkább csak kínjában, tehetetlenségében - te jó ég, ebben éltünk, nevelkedtünk, hogy lehetett ezt kibírni.
Az alábbi idézetből talán érzékelhető, hogy micsoda fordítói bravúr a szellemi fogyatékos elbeszélő sajátos beszédmódját visszaadni.

"Én egész életemben minden temetésen ott maradtam egész végig, mert én nem akartam megsérteni a halottat, mert én nem vagyok debil, és én tudom az illemet.
Mert én nem vagyok debil.
Mert én olyan vagyok, mint mindenki más, ezért is becsül engem mindenki más, mert én olyan vagyok, mint mindenki más. Csak az Ótata mondta, hogy a Gyerek az Ómamától örökölte a vérét, és egyszer, amikor felidegesítette magát az Ómama tekintetében, akkor azt mondta, hogy az Ómama nagymamája nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is, és ezért hívták Csonka Eszternek.
Csakhogy ez egyáltalán  nem igaz, én útálom, hogyha olyant mond valaki, hogy a Csonka Eszter nem csak félig magyar volt, hanem félig cigány is, mert az nem igaz, mert senki a világon meg Szlovákiában se mondhat csak úgy olyant, hogy a Csonka Eszter nemcsak félig magyar volt, hanem félig cigány is.
Az ilyent be kellene tiltani.
Az ilyenre kellene lenni egy igazolásnak az Okmányokban, hogy én rendes szlovák vagyok, és aztán senkise mondhatna többet olyant a Csonka Eszterről. Mert akkor meg lenne mondva és kapna a fejére pénzbüntetés tekintetében."


"Akkor a legjobb írónak lenni, amikor esik az eső..."

"Azért nagyon nehéz írónak lennie az embernek, mert fáj tele a keze az embernek. Csakhogy ez nekem meg lett jósolva. Hogy: "Ír egy Könyvet a temetőről."

És hogy a gyászon és a temetőn kívül mi a kapcsolódási pont a két remek, de egymástól rendkívül távol keletkezett regény között? A lappangó, mérgező őstitok, ami mindkét történet mélyén lapul, és mindkét esetben halálos.

2018. február 10., szombat

SZŐNI MUSZÁJ

Van néhány kézműves tevékenység, de nem is így akartam írni, inkább agylövés, ami néha bekattan kiskorom óta, és azt akkor valahogy azonnal muszáj. 
A bábkészítés és a szövés a két legfeltűnőbb ezek közül. 
Nem akartam se bábkészítő, se bábművész lenni, bár időnként szívesen készítek bábot, ha úgy alakul. Kisgyerek koromban üres, karcsú nyakú szörpös-üvegekből és gyümölcsökből készítettem bábukat minden különösebb cél nélkül. Kamaszkoromban Komjáthy Annánál báboztam néhány évig, emlékszem is egy előadásra, a Koncert című filmet (1981.) adtuk elő bábokkal. Azóta csak a gyerekeimnek készítettem egyet-kettőt, aztán valamelyik művelődéstörténeti tárlatvezető-játékhoz, amit a Ludwig Múzeumban tartottunk Erdőháti Orsolya meghívására. De ez is régebben történt már.
A szövés más. 
Kevésbé látványos tevékenység, lassú, bizonyos monotónia-tűrésre is szükség van hozzá - ami engem csak időszakosan jellemez -, mégis egyfajta folyamatos figyelem állapotában kell lenni. Izgalmas. És van, hogy akár egy évtizeden át eszembe sem jut.
Azt hiszem, négy nagyobb hullámot éltem át eddig - anélkül, hogy valaha tanultam volna szőni.
Az első egy-két évig tartott, még huszonévesen - gyöngyszövéssel készítettem néhány karkötőt, ami sokat javított az ékszerkészletemen akkoriban. Élveztem a minta szövését is, de viszonylag hamar elvesztettem az érdeklődésemet, ha épp türelmetlen periódusba kerülök, képtelen vagyok szöszmötölni ezzel az aprólékos munkával.

Aztán jött a második és váratlan hullám. Az ikreim két évesek lehettek, nyár volt, és megláttam valahol, hogy fűszálakból is lehet szőni. Akkoriban állandó kialvatlanságban szenvedtem - az ikreknek soha nem egyszerre jön a foga, de valamelyiknek mindig. De olyan erős vágy tört rám, hogy a legközelebbi sétán egy kazal füvet szedtem, és amikor végre elaludt a két kicsi, nekiláttam.
Faágakból kötöttem össze a keretet, az otthon talált cukorspárga lett a felvetőszál, egy villa a verő. Hajnalig fűztem a fűszálakat át meg át a felvetőszálak között, játszottam a kalászok színével és a termésekkel, és az egykor szebb napokat élt fűképen valaha apró fehér csigaházak is díszelegtek. (Első macskánk, Cirmi piszkálta le egyenként mindet nagy gonddal.)
Nem nagy művészet egyébként, tulajdonképpen minden kisiskolás készít hasonlót színes papírcsíkokkal. Amikor a kép elkészült, megnyugodtam, elmúlt a szenvedély, és nem éreztem úgy, hogy folytatnom kellene életemnek ezt a rövid vonalát.


A harmadik, már komolyabb és érthetetlenebb hullám újabb tíz év elteltével tört rám. Meglepő módon egy szürke hétköznapon, amikor a zsámbéki gimnázumba tartva beúszott a fejembe a gondolat, hogy szőnöm kéne. Arra is emlékszem, hogy Budajenő és Perbál között vezettem, jobbról-balról mezők, előttem a gyönyörű, sárga repceföldek. De mit? Mit kéne szőnöm és miért? Ez volt a kérdés, mert valahogy azonnal azt éreztem, hogy nem tarisznyát, nem falvédőt, sőt talán azt is tudtam, hogy nem egészen megfogható anyagot. Pókhálót? Árnyékot? Nem értettem az egészet.
Aztán a következő vasárnapon a pátyi református templomban ültem, amikor feltűnt, hogy a kazettás ablak árnyékot vet a templom mennyezetére. Minden egyes üvegkazetta másmilyet. Az évek alatt többször javítgatott hatalmas ablak minden üvegszeme más mintát rajzolt a fehér falra. Előhalásztam a táskámból egy papírt, tollat, és megpróbáltam lerajzolni a látványt. Akkor biztos voltam benne, hogy ezt kellene megszőnöm valahogy. A cédula ma is megvan még, de a kérdésre nem találtam választ, csak elraktároztam. Évekkel később úgy gondoltam, biztos az írásra vonatkoztak a képek, a szavak szövése régi metafora. Még később, amikor Biatorbágyon, a Kisgombosban elindult a versíró-kör, a Szószövő, végképp megoldottnak tűnt a kérdés.


Aztán most újra. Közben megint legalább egy évtized telt el. És legalább két hónapja nem hagy nyugodni az érzés, hogy szőni kéne. Materiálisan. Keresgéltem a képeket, találtam néhány izgalmas szövőirányzatot, ezek közül a japán eredetű saori szövés (szabad szövés) igazán felkeltette az érdeklődésemet, de azt éreztem, hogy nem ez az igazi. 
Ahogy a hagyományőrző szövéstanfolyamokat is csak tisztelettel áttekintettem, de be kell látnom, hogy biztosan nem szeretném ezt megtanulni. 
Aztán találtam egy ismeretterjesztő filmet, ahol dél-amerikai szövőasszonyok munkájával lehet közelebbről megismerkedni. Lenyűgöző. Láttam már sokféle szövéstechnikát a szövőkerettől a szövőszékig, de az, hogy ezeknek az asszonyoknak a saját teste a szövőkeret egyik oldala, megrendített. Ősi technika, gyakorlatilag "bekötik" magukat a műveletbe, ami hetekig tart, és minden előzetes rajz, számolgatás, kockás papír nélkül állítják elő azokat az ősi, sokszor szimbolikus mintákkal díszített hatalmas szőtteseket, amikről nehéz elképzelni, hogy nem szövőgépből kerültek ki. A türelem, az alázat és a lendület együtt, a flow, egészen szokatlan békés szenvedély tükröződik ebben a művészetben - aminek a művelésére bizonyára nem lennék alkalmas.

A film az alábbi linken megtekinthető és csak ajánlani tudom:
https://www.youtube.com/watch?v=BrBdRbrXMVw


(Ez a mexikói poncsó is ezzel a technikával készült.)


Nos hát, akkor mit és hogyan  és miért kéne szőnöm? Ezek után végképp nem tudtam.
A válasz a hogyanra lett meg előbb. Rátaláltam Farkas Éva textilművészre, akinek el tudtam magyarázni, hogy nem akarok iparművésszé válni, csak muszáj egy kicsit megtanulnom a technikát, ahogy azt is, hogy nem egy falvédőt szeretnék gyorsan és nem is arról van szó, hogy túl sok az időm - csak arról, hogy valamiért most nekem erre, hogy megtanuljam, vagyis megtapasztaljam, hogy hogyan lehet egyforma, szabályos és függőleges szálakkal nagyon is különböző vízszintes minőségeket észrevétlenül összedolgozni, nagy szükségem van. 

Aztán ma délelőtt rájöttem, hogy miért szeretném ezt annyira. Mert mindjárt itt a március idusa, ami nem rituális időpont, csak mindenféle írnivaló határidők vége, és annak az időnek a kezdete, amikor végre elkezdhetem írni a Gombosdobozt. Azt a regényt, amit másfél éve tervezek, és ami ezer meg ezer szál gomolygásából fog összeállni. Majd írok erről is valamikor, de előbb a szövés. Meg a határidők is, persze.


2018. január 7., vasárnap

PÁRHUZAMOS SZIGETEK AZ ÁGY MELLETTI KUPACBAN

   Az elmúlt néhány hónapban úgy alakult, hogy az ágy melletti könyvkupac elsősorban memoárokkal, naplókkal, levelezésekkel gyarapodott. Egy kivétellel (a Barthes-kötet kivételével) ajándékba kaptam mind az öt könyvet, kortársak személyes természetű írásait.  Eddigi életemben kevésbé volt jelen a szépirodalomnak ez a második, mögöttes, az író személyét közelről megmutatni kívánó vonulata, főleg azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az íróról sokkal több ránk tartozó dolgot tudunk meg műveiből, mint akkor, amikor önmagára visszaemlékezik. Persze ez is sarkos kijelentés, a valóság árnyaltabb, az emlékezet hol ilyen, hol olyan, az életrajz sem mellékes, akkor sem, ha elhisszük Roland Barthesnak, hogy a szerző halott. Én annyira elhiszem neki, hogy azt gondolom, amikor naplót vagy levelet ír, akkor is - legalább részben - konstruált személy, ha emlékiratokat, akkor pedig végképp. 
Ez alól Roland Barthes sem kivétel, formabontó munkája, a Roland Barthes Roland Barthes-ról (Typotex, 2016. Ford.: Darida Veronika) bizonyítja ezt. A kötet fotók, rövidebb és hosszabb elmélkedések, rajzok, kották laza gyűjteménye, egy élet fontos vagy megmaradt mozaikdarabkái. Lenyűgöző. A címlapon szereplő alcím szerint: 
"Mindezt tekinthetjük úgy, mintha egy regényhős mondaná."
És lássuk be, ez az egyetlen attitűd, ami egy szerző részéről hihető. Hiszen minden más magyarázkodás, igazolás, fedezék, mesterséges konstrukció. Barthes egyszerűen elegáns megoldása, miközben az eltűnt idő nyomait keresgéli, és felmutatja azt, ami szép, fontos vagy jellegzetes, hogy nem törekszik a teljességre. Nem akar mindent megmutatni, és amit megmutat, azt sem a leskelődők, a nagy emberek magánéletébe örömmel kíváncsiskodók kedvéért teszi. Saját életünk mozaikdarabkáira világítanak a rövid sorok, az elmosódó fekete-fehér képek.


Az egyik nekem kedves oldalpár. Nem tudtam, hogy a görögök valóban mondtak-e valamit a betűk és a fák viszonyáról, de a Barthes-féle gondolatsorba ágyazva egészen új távlatot nyit a hasonlatnak. Aztán megtaláltam az eredetet is, de mindez nem változtatott a perspektíván.

Some Greeks, however, were not willing to admit the eastern influence of their alphabet, so they justified the origin of the name phoinikeia grammata with different apocryphal accounts: some said that the alphabet was invented by Phoenix, the tutor of Akhilleus, while others said that the name was linked to the leaves of phoinix “palm-tree”.

https://www.ancient.eu/Greek_Alphabet/

A kötetbe felvett néhány családi fénykép sem az intimitás erejével hat ebben a kontextusban. Sokkal inkább úgy, ahogy a lírai alkotások hatnak a befogadóra. Saját érzéseinket, hasonló élethelyzeteinket éljük át vagy újra a képeket megpillantva.



A következő kötet műfaja napló. Lázár Erviné. 
(Lázár Ervin: Napló, Helikon, 2016. Szerk.: Ács Margit) Fájdalmas, és időnként fárasztó olvasmány.  A dokumentum a mai napig egyik legnépszerűbb meseírónk birkózását rögzíti a hétköznapokkal, a mindennapokban való csetlés-botlást, a nehézkedést, amin gyakran annyira nehéz erőt vennie. Az 1884-2006-ig vezetett különböző füzetekben (nagy, barna, zöld, koreai) azonban nem csak töprengések, mindennapi apróságok, feladatok, elvégzendők listái, álomnaplók, szójátékok maradtak fenn, sok kötetbe került mese és novella első változatát is őrzik. 
Az évek előrehaladásával egyre több a visszaemlékezés az elveszett paradicsomra, az Alsó-Rácegres-pusztán töltött gyerekkorra. Ezekből a részletekből az is kiderül, hogy az író számára nincs szabadulás abból a visszavonhatatlanul eltűnt térből és időből, és nincs akklimatizálódás sem, se Budapesten, se Kisszékelyben, mert nincs újabb tér és idő, ami annyira érvényes lenne, mint a gyerekkor elpusztított világáé. A meséit ismerő nagyközönség talán el sem tudja képzelni, hogy Lázár Ervin mekkora erővel küzdött a depresszió és az írásképtelenség ellen, bár akinek van füle a hallásra, komolyan veszi Bab Berci figyelmeztetését a világ legnagyobb szomorúságának ragályosságáról. Ahogy azt is felismeri, miféle állandó belső polémia kivetülése, ahogy a világmély bánatot "füstpamat"-nak, "árvácskaárnyék"-nak minősíti az érkező "idegen"
A rácegresi uradalmi intéző kisfia tíz éves kora körül veszíti el a világot, amibe beleszületett, az idős író az egykori almáskertet szétdúló világrenddel haláláig nem tud megbékélni. Mintha az a törés akkor és ott fixált volna benne egy lélekállapotot, ami egész életében sértetlen maradt, és ami nélkül szegényebb lenne a magyar meseirodalom.


A Bab Berci egyik első vázlata egy naplóbejegyzésben

   A harmadik könyv, amiről nemrégiben írtam már, pontosabban arról, hogy hogyan tettem félre, újra rám talált. A bilincs a szabadság legyen - Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 Nádas Péter esszéjével (Jelenkor, 2017.) Erről most csupán annyit, hogy kénytelen leszek szembenézni ezzel a könyvvel, hiába toltam el magamtól, mondván, két tragikus sorsú ember tragikus kapcsolatának dokumentumai nem tartoznak rám. 
Azért említem meg újra, mert a könyvkupac hat szereplőjéből öt nem csupán egy térben és időben élt a borzalmakkal teli XX. század Magyarországán, de választott hivatásuk szerint is közös légtérben mozogtak. Egy írószervezet tagjai voltak vagy nem voltak, ugyanazokba  a kiadókba kerültek vagy nem kézirataik, ugyanazokban az alkotóházakban pihentek meg. Pontosabban egyikük nem, mert az egyikük nem író, hanem szerkesztő. A Szépirodalmi Kiadó legendás szerkesztője, Márványi Judit. Ő viszont szerkesztette a könyvkupac szerzői szinte mindegyikének valamelyik művét. Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Jókai Anna könyveit biztosan. A nevek keresztbe-kasul fel is bukkannak ezekben a dokumentum-könyvekben, hiszen a közös munka, az aczéli kultúrpolitika közös nehézségei, a közös irodalmi rendezvények számos alkalmat adtak telefonbeszélgetésekre, találkozásokra, a személyes kapcsolatra.
Mégis, megdöbbentő, hogy egymás után olvasva az azonos földrajzi és politikai térben élő, szépirodalommal foglalkozó négy, illetve öt kortárs szövegét, az az erős benyomása támad az embernek, hogy egymástól elzárt terekben élő személyek írásait olvassa, akik lehet, hogy időnként még beszélnek is egymással, de kapcsolat meghatározó élményeik - pontosabban veszteségeik - közt nem tud létrejönni. Szigetek. Megélt valóságaik, traumáik olyannyira távoliak, hogy szavakkal ugyan elbeszélhetők, de átadhatatlanok.
(Az külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan találkoznak össze egy sokkal kevésbé látható módon sebzettségeik - mint ahogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine esetében leginkább érzékelhető.)
A legfeltűnőbb mindez a két azonos műfajú kötet, a két memoár esetében. De ahogy Polcz Alaine és Mészöly Miklós II. világháborúja sem azonos, a Lázár Ervin Naplóban rögzített II. világháború vagy '56-os forradalom vagy a rendszerváltás mintha egész másik lenne, mint akár Jókai Anna, akár Márványi Judit memoárjában.

Mert ezt a két kötetet hagytam a végére. 
Márványi Judit visszaemlékezéseit (Kapaszkodók - Egy szerkesztő emlékei, Magvető, 2017., Szerk.: Mesterházi Mónika) a születésnapomra, Jókai Anna életrajzi regényét (Átvilágítás, Széphalom Könyvműhely, 2017., Szerk.: Mezey Katalin) karácsonykor kaptam. 
A két emlékirat olvasása sokkoló megtapasztalása sok közismert igazságnak az átjárhatatlan magányok igazságától a perspektíva megváltoztathatatlan szubjektivitásán át a nem létező igazságig bezárólag. 
Próbálok tárgyilagos lenni.
Két nő, kortársak, csupán öt év köztük a korkülönbség.
A II. világháború kitörésekor kamaszok. 
Egyikük szerető, művelt orvoscsaládban nevelkedik. Zsidó származású.
Másikuk kései gyereke egy I. világháborúba belerokkant alkoholista apának, és egy már-már orvosi esetnek nyilvánítható, bántalmazó, birtokló anyának.
Egyikük első évei békés, biztonságos, mondhatni csodálatos családban telnek, másikuk nem is ismeri a normális viszonyokat, egyáltalán a normát.
Az első, Márványi Judit mindent elveszít, amikor szüleit elviszik, meggyilkolják. Soha többé nem látja őket viszont. Soha nem tud megszabadulni a bűntudattól, hogy ő életben maradt.
A második, Jókai Anna még évekig nem tud kiszabadulni a pokolból, amelyikbe beleszületett. Aztán kiszakítja magát belőle, de valójában haláláig kompenzálja a biztonságot nyújtó család, az okos szeretet hiányát.

A két kötetnek csupán töredéke foglalkozik a saját sorsnak ezzel a korai, de szinte mindent meghatározó szakaszával. Én sem szeretnék többet.
Ezt is csak azért, mert talán segít megérteni, hogy mitől képes valaki megőrizni a legszélsőségesebb határhelyzetben is a józanságát, ahogy azt is, hogy valaki miért fordul végképp az irracionális felé.

Márványi Judit emlékiratait olvasni megnyugtató. Megnyugtató, mert őszintesége ritka. Lelkiismerete talán néha túlságosan szigorú önmagával, különösen, amikor számon kéri magán azt, hogy egészen fiatal lányként, a megtapasztalható fájdalmak egyik legnagyobbikát átélve nem látott tisztán azokban a zavaros politikai időkben, amikor nála bölcsebbek és tapasztaltabbak sem voltak erre képesek.
Hogy milyen sokáig hitt abban, hogy az új rend majd valóban igazságos világot szül. Hogy mennyire későn jött rá, "Én nem így képzeltem a rendet."
Ezen kívül Márványi Judit emlékiratait olvasni hasznos kortörténeti dokumentum. A kiadók, a kultúrpolitikai szorongatások közt működő szerkesztők munkájáról, a körülményekről, amik közt elképesztő szakmai eredmények jöttek létre. Az időről, amikor a megszorítások, a politikai nyomás ellenére olyan értékek teremtődtek, melyeket ma csak remélni tudnak a szerzők. A kor, amit egy percig sem vágyunk vissza, de amelyikben volt idő egy szöveggel tisztességesen foglalkozni, korrektor, lektor dolgozott vele, mert nem a piac diktált az államilag dotált könyvkiadásban. És a kor, amikor egyik percről a másikra könyveket lehetett bezúzni, és szerzőket lehetett tönkre tenni. És egy ember, aki mindezek között nem veszítette el a fejét, a belső rendjét. 




   Jókai Anna életrajzi regényét olvasni felkavaró. Felkavaró a gyerekkora. Felkavaró, ahogy kitépi magát abból az iszonyatból, ami úgy ér véget, hogy a saját apja a saját anyja utasítására egy kübli vizeletet locsol az arcába. Felkavaró a csapdából csapdába zuhanó szerelmi élete. Ahogy a gyerekeit neveli egyedül, vagy egy újabb gyereklelkű, felelőtlen társ mellett. És felkavaróak azoknak az éveknek a krónikái is, ahogy a sikerekkel egyre magasabbra jutva, az antropozófia talaján megteremti a spirituális realizmust, majd váteszi szerepkörbe kerülve túllép az írói hivatás keretein, és tiszta lelkiismerettel, hittel válik politikai események prédikátorává - időnként maga is meglátva, hogy nincs kontrollja afölött a szeretethiány fölött, amit pszichológiai ismereteink szerint valóban soha nem lehet pótolni. A meg nem kapott, kisgyerekkorban egy életre feltöltő biztonságos szeretet ugyanis nem pótolható semmivel. 
Örök szomjúságot okoz, amit a tömeg rajongása sem tud kielégíteni.


2017. december 30., szombat

MICSODA ÉV

Még nem volt ilyen. Hogy szépen előszedtem a képeket, előtte pedig leültem és átgondoltam, hogy te jó ég, mi minden történt ebben a szépséges ötvenedik évben. Most is csak azért, mert a karácsonyi készülődésben egyszer csak annyira elfáradtam, már reggel, ébredés után, hogy csak ültem, ültem, ültem, és el sem tudtam képzelni, hogy honnan vegyek erőt a felálláshoz.
És akkor áthussant rajtam az év.

A tavasz, amikor kifestettük és átrendeztük a kissé lepukkant konyhát, aztán jöttek az ácsok, hogy a falat védő tető elkészüljön. Áprilisban Nagyváradra és Kolozsvárra utaztam vonattal - és milyen kedves ismerősökre tettem szert. 


És a nyár, Kenézlő és még mindig a tavasz, az Arany-emlékév az OSZK-ban, Költészet napja Tomaji Attilával, aztán az Ördögkatlan Sinha Róberttel, a villányi pincekapuk, a nagy mázolás, amikor kékek lettek az ajtók, augusztusban pedig megérkezett Pemete, a szürke kismacska.


És a télbe érő ősz, a sok szárított gyógynövény, az út Duinóba, az 50. születésnapom és Lator László 90. születésnapja, a váratlan müncheni utazás, a kedves olvasók, a megjelent könyvek...


...az advent, a kobold érkezése, mézeskalács, karácsony.


Hű. És ez csak töredék, ahogy mindig minden az.
Hirtelen megteltem örömmel és hálával mindezekért. Mindazokért, akikkel együtt telt ez az év, a családomért, a barátaimért, a szakmai társakért.

Hogy voltak kemény és szomorú és szürke napok is? Hát persze. És lesznek is. De azokról a napokról nem készül fénykép.

2017. október 31., kedd

CSENDÉLET 2. Kenézlő és az ország bánata

Mindenszentek elé szántam ezt a bejegyzést. 
Amikor azokra gondolunk, akik már nem lehetnek velünk.
De mára nem csak meghalt szeretteink hiányoznak. 
Hiányoznak innen az élők is egyre többen.
Az ember ilyenkor már tudja, hogy Sic transit gloria mundi, meg azt is, hogy semmi nem örök a nap alatt. Eltűntek már birodalmak, az etruszkok, egy csomó indián törzs,  eltűnt annyi mindenem és mindenkim nekem is már, hogy nem is győzném felsorolni.
Mégsem tudom úgy megírni ezt a bejegyzést, hogy - kínos, nem kínos -, ne lábadjon újra és újra könnybe a szemem. Ahogy az elmúlt években minden alkalommal, amikor az ország egy távoli településén szembe kellett néznem azzal, hogy egyre üresebbek a falvak, kihaltak a házak. Hogy aki tud odébb megy onnan, ahol nincs munkalehetőség, mert élni muszáj, és ha nincs legelő, odébb kell állni. 
Ebben a bejegyzésben főleg képeket osztok meg, az erről szóló szavakat inkább versbe írom, ha írom, mert azt, amit a pusztuló ország látványa kivált belőlem, és feltételezem, bárki másból is, egyszerűen nem akarom ezekbe a kopogó, egyszerű mondatokba beleírni.
Temetőket és házakat fényképeztem. Elhagyott zsidó és keresztény sírokat és elhagyott, összeomlásra váró házakat.
Szép temetőket és egykor szép házakat. Hogy legalább egy-egy fényképen megmaradjanak a verandák, az ablakkeretek, az üveges tornácok. 
A képek Kenézlőn készültek, ahol egy nagyon békés hetet tölthettem nyáron.


Az elhagyott zsidó-temető két sírköve.


A tiszta ég alatt az elhagyott sírok. A település azok közé tartozik, ahol a sírkertet nem hagyják elgazosodni. De hozzátartozók természetesen (Hogy írhattam le ezt a szót..., de nem javítom. Ezt írtam, mert akkor, amikor a hozzátartozók meghaltak, ez az iszonyat volt a természetes.) nem járnak a sírokhoz, mert nincsenek.



Olyan szép. És remélem, van, aki el tudja olvasni a feliratot.


Az elhagyott régi keresztény temető.




 Lassan a földbe süpped.



Egy elhagyott ház szépen faragott ablakkerete.


A szőlő még nem tudja, hogy a ház üres.


Meddig bírja még a fal, a pala?


Egy rózsaszín ház verandája. Mennyire jóleshetett egykor itt egy uzsonna. Hányan örülnének ma egy ilyen háznak?


Mi kell hozzá, hogy elhagyatottá váljon egy szecessziós ablak?


Üveges veranda az eperfa árnyékában. A növények pedig lassan beköltöznek a házakba.

Nincs erről több szavam. Csak nézzük a képeket.
Hátha van, hátha lesz valamilyen megoldás.